Beszélgetés Dr. Tóth Ádámmal a közjegyzői hivatásról

A mai nap témája a közjegyzőség lesz. Ebben lesz segítségünkre vendégünk, Dr. Tóth Ádám, a Magyar Közjegyzői Kamara elnöke. A beszélgetés során szó lesz a közjegyzőség szerepéről, a jogászi életútról mint hivatásról, a digitalizáció hatásairól, és természetesen a saját pályafutásáról is. 

1998 óta dolgozol közjegyzőként, és 2007 óta pedig a Kamarát is te vezeted. Változott-e valamit ez a szakma az elmúlt három évtized során, amióta te benne vagy?

Hát, egy kicsit régebben vagyok benne, mert 1993-ban kezdtem el dolgozni egy közjegyzői irodában mint közjegyző-helyettes. Ez azt jelenti, hogy a szakvizsgámat követően egy évvel lettem közjegyző-helyettes. Ez egy alkalmazotti közjegyzői állás. Ahogy a német mondja, egy Berufsanwärter, tehát egy kinevezésre váró személy a közjegyző-helyettes. 1998-ban kerültem Ferencvárosba, megkaptam a harmadik székhelyet, és azóta ott működöm mint közjegyző.

Nagyon sokat változott a közjegyzőség. Itt azért egy óriási átmenet volt, mert 1949 és ’91 vége között a közjegyzőséget állami alkalmazottak végezték, bíróságokra beosztva, „közjegyző” néven. Az a szabadfoglalkozású rendszer, ami az egész világon megvan, a szovjet típusú rezsimekben ismeretlen volt – így Magyarországon is. A rendszerváltás biztosította azt, hogy a közjegyzőség a régi polgári közjegyzőség hagyományaira támaszkodva visszakapta eredeti szervezeti formáját és működési körét. Az állami közjegyzőknek viszonylag kevés hatáskörük volt. A hagyatéki eljárások ugyan ide tartoztak, de összességében nem volt rájuk nagy szükség.
Mi volt ennek az oka? A közjegyző feladata az, hogy a kereskedelmi forgalom biztonságát az okirataival szavatolja. A közjegyző okiratai közokiratok – ez egy erősebb bizonyító erejű okirat, amelynél a megkérdőjelező félnek kell bizonyítania, hogy az okiratban foglaltak valótlanok. Ez a bizonyítási teherátvitel nagyon megerősíti az okiratot, és ennek következtében, ha valaki kötelezettséget vállal egy ilyen okiratban, akkor az akár per nélkül is bírósági végrehajtás alá vonható követelést jelent.

A szocializmusban, ahol egy monopol tőkés kezében volt a teljes gazdaság, nem volt szükség ilyen biztosítékokra. Az állami vállalatok közötti forgalomban a kifizetések, késedelmek vagy éppen a nemfizetés „játéknak” számított, amit nem kellett külön biztosítani, nem volt szükség végrehajtásra. Kivéve, ha nyugati külkereskedelemről volt szó – de az ilyen ügyekhez nem hazai közjegyzőket vettek igénybe.
’90 után, a megerősödő piacgazdaság körülményei között, egyre fontosabbá vált a közjegyzői tevékenység, és egyre gyakrabban éltek a közjegyzői okirat lehetőségével. Ez az egyik oldala a megerősödésnek. A másik a hagyatéki eljárásokhoz kapcsolódik, ahol a közjegyzőnek kvázi elsőfokú bírói szerepe van, és a hagyatékátadó végzésekkel szembeni jogorvoslat a törvényszékre kerül – tehát másodfokú bíróságra. Így a közjegyző a bírósági szervezetrendszer részévé válik.
Ez az ötlet bátorított minket: láttuk, hogy a népi demokrácia időszakában rengeteg nem peres eljárás terhelte a bíróságokat, ami akadályozta a hatékony ítélkezést. Picit távolabbról nézve: a bíró egy nagyon magasan képzett jogász, akinek a képzésébe és a bírói funkciók fenntartásába a polgárok – az államon keresztül – rengeteg pénzt és energiát tesznek. A bíró egy szakvizsgázott jogász, aki először bírósági titkár lesz, majd kinevezik bírónak. A bírónak van egyfajta monopóliuma: ha jogvita van, egyedül ő hozhat szabad, független döntést a demokratikus államokban.

Ezért kiemelkedően fontos a munkája, és ha az energiáit elvonjuk olyan feladatokra, amelyek nem ítélkezéssel kapcsolatosak – és a nem peres eljárások tipikusan ilyenek –, akkor kevesebb ideje marad az ítélkezésre és a megfontolt döntésekre.
Ebben az irányban indultunk el mi is. Először lett egy nem peres eljárásunk, ami az ingózálog-ügyletekhez kapcsolódott. Később felismertük, hogy célszerű lenne egy külön törvényt hozni a közjegyzői nem peres eljárásokról. Ez nem egyedi dolog – a német jog is ismeri ezt a megoldást.
Ebben a törvényben felsorolásra kerülnek azok az eljárások, amelyekben a közjegyző végzést vagy határozatot hozhat. Ezek nyilván mindig fellebbezhető végzések lesznek. Jelenleg 21 ilyen eljárás van – talán a legfontosabbakat felsorolnám:
Ilyen a fizetési meghagyásos eljárás, amely a kis összegű követelések (small claims) érvényesítését szolgálja, és évente közel félmillió beadvány érkezik. – Ilyen a szakértő kirendelése. – Ilyen az előzetes bizonyítás – ez nem azonos a szakértő kirendelésével. – Ilyen a házassági vagyonjogi szerződések nyilvántartására irányuló eljárás. – Az élettársi nyilvántartásba való bejegyzésre vagy törlésre irányuló eljárás. – Valamint a bejegyzett élettársi kapcsolatok felbontásával kapcsolatos eljárás – ami az azonos nemű párok házasságának jogi megfelelője. Ez utóbbi elenyésző számú, tehát ilyen alig van. A fizetési meghagyások viszont a leggyakoribbak.
Korábban ezek az eljárások a bíróságokhoz tartoztak, és jelentős erőforrást kötöttek le – bírói kapacitást, időt, költséget. Ma már nálunk, a közjegyzőknél zajlanak, és a visszajelzések alapján az ügyfelek kifejezetten örülnek ennek: az eljárások gyorsabbak, hatékonyabbak lettek. A fizetési meghagyás például nemcsak jogi szempontból fontos, hanem gazdasági hatása is jelentős. Ha egy követelést gyorsan és hatékonyan lehet érvényesíteni, akkor nem éri meg tartozni. Ha pedig nem éri meg tartozni, nem alakulnak ki a vállalatokat és magánszemélyeket is sújtó körbetartozások, ami segíti a gazdaság likviditásának fenntartását. Ez egyértelmű nemzetgazdasági érdek.

Említetted, hogy te 1993-ban lettél közjegyzőjelölt. Mi motivált arra, hogy a jogászi életpályán belül épp ezt az irányt válaszd?

Eredetileg római jogász szerettem volna lenni, és a diplomaszerzésem után – ez 1990-ben volt – úgy is tűnt, hogy az ELTE-n maradok tanársegédként. Már korábban is ismertem Zlinszky Jánost, akit éppen akkor neveztek ki alkotmánybírónak. Ő hívott meg maga mellé alkotmánybírói titkárnak – ez óriási lehetőség volt, és rendkívül izgalmas időszak: a rendszerváltás hajnalán jött létre az Alkotmánybíróság, 1990. január 1-jén kezdte meg a működését, én pedig március 1-jén léptem be.

A diplomaosztóm előző hónapban volt, akkoriban még kilenc féléves volt a jogi képzés. Ez tehát nemcsak az első munkahelyem volt, hanem egy olyan történelmi időszak, amely során nap mint nap szembesültünk új jogi kérdésekkel, dilemmákkal. Nagyszerű emberekkel dolgozhattam együtt, és egy olyan szervnél, ahol tényleg a jogfejlődés élvonalában lehetett jelen lenni.

Ott dolgoztak akkoriban olyan nevek, mint Lábady Tamás, Sólyom László, Solt Pál – később a Legfelsőbb Bíróság elnöke –, vagy Herczegh Géza, aki később a hágai bíróságon lett bíró. De maga Zlinszky János is meghatározó szellemi és emberi példa volt számomra. Sokszor még az is, amit egy-egy beszélgetés közben elejtettek, gondolatébresztő volt. Teljesen más szemléletet adott, mint amit az egyetemen tanultunk.
A szakvizsgát 1992-ben tettem le – akkor még két év gyakorlat után lehetett vizsgázni. Ekkor éreztem először igazán, hogy olyan munkát szeretnék végezni, ahol a jogi tudásommal közvetlenül tudok segíteni a jogkereső embereken. Az Alkotmánybíróság csodálatos hely, de alapvetően tudományos szerv – normákat vizsgál, alkotmányossági kérdésekkel foglalkozik, nem találkozol az ügyféllel. Voltak próbálkozások a kontradiktórius eljárás bevezetésére – például a halálbüntetés eltörléséről szóló döntés kihirdetésekor –, de ezek inkább szimbolikusak voltak, nem váltak gyakorlattá.
Ezért is vágytam egy olyan jogászi szerepre, ahol a jog a mindennapi életben, közvetlenül is hat – ez vezetett végül a közjegyzőséghez.
A közjegyzőség több szempontból is vonzó volt számomra. Egyrészt azért, mert itt nem a jogviták eldöntése, hanem azok megelőzése áll a középpontban – ez a közjegyző egyik legfontosabb feladata. Ez egyfajta megelőző jogszolgáltatás, amely számomra sokkal közelebb állt a személyes hivatástudatomhoz.
Másrészt van benne egy kis párhuzam a bírói hivatással is: itt is szükség van mérlegelésre, felelősségteljes döntéshozatalra, és persze sokféle emberrel lehet találkozni. Én mindig is szerettem emberekkel beszélgetni, megismerni az élethelyzetüket, segíteni nekik eligazodni a jog útvesztőiben – és ez a pálya ezt lehetővé tette.

Az Alkotmánybíróság után így kerültem egy közjegyzői irodába. Az akkori kamarai elnök, Bóka Judit irodájában kezdtem el dolgozni, kezdetben mint közjegyző-helyettes. Itt tényleg a nulláról tanultam meg a szakma gyakorlati szabályait – ami nagyon hasznos és meghatározó tapasztalat volt.

Mit gondolsz a közjegyzőséggel kapcsolatos sztereotípiákról? Gyakori vélekedés például, hogy közjegyzőként hatalmas vagyonokat lehet felhalmozni. Van ebben igazság?

Ez egy gyakori félreértés. A közjegyzői bevételek ellenőrizhetők, teljesen transzparensek. Nem mondom, hogy a közjegyzők nem tartoznak a középosztályhoz, de a "hatalmas vagyon" egyáltalán nem jellemző. Aki pontosan ismeri a szakma számait, tudja, hogy egy sikeres ügyvéd bevételei többszörösei is lehetnek egy közjegyzőének – de természetesen nem szívesen turkálok mások zsebében.

Tény, hogy egy közjegyzői iroda fenntartása viszonylag egyszerű, kis létszámú személyzettel is működtethető. A jogszabályi feladataink – mint például a hagyatéki ügyek vagy a fizetési meghagyások – mindig jelen vannak, így a munkafolyamat kiszámítható. Viszont az ebből származó jövedelem sokszor még az önkormányzati szférában dolgozók fizetését sem éri el. Ehhez képest viszont a közjegyző teljes vagyoni felelősséggel tartozik, így nem biztos, hogy ez a pálya mindenki számára vonzó lenne.

2021-ben az Európai Unió közjegyzőségeinek tanácsának elnöke lettél. Mit látsz, mik a legnagyobb különbségek az egyes európai országok közjegyzőségi rendszerei között?

A világon alapvetően két nagy jogi kultúrkör van, amelyek meghatározzák a közjegyzői rendszer szerepét is: az angol jogkör – régebbi nevén angolszász jog – és a kontinentális jogrend. Emellett Európában van még egy kisebb, különálló rendszer, a skandináv jogkör, amelybe Svédország, Norvégia, Dánia, Finnország és Izland tartozik.

Az angolszász rendszerben – például Angliában vagy az USA-ban – nem létezik a kontinentális értelemben vett közokirat. Ott a közokirat nem rendelkezik minősített bizonyító erővel. Léteznek úgynevezett notary public-ok, de ők nem közjegyzők a mi fogalmaink szerint. Sokszor nem is jogi végzettségűek, inkább a közbizalom alapján működnek, és alapvetően aláírásokat hitelesítenek.

Ezzel szemben a kontinentális jogrendben – amely Európa nagy részét lefedi – a közjegyző jogi végzettségű, független, állami feladatot ellátó személy, akinek a kiállított közokirata kiemelt bizonyító erővel bír. A közjegyzők itt valóban a jogbiztonság egyik pillérét jelentik.

Persze a kontinentális rendszeren belül is vannak árnyalatnyi különbségek, de az alapelv mindenhol ugyanaz: a közjegyző a jogviták megelőzésében segíti az ügyfeleket, hitelesíti és biztosítja a felek közötti megállapodások jogszerűségét és végrehajthatóságát.
Először is fontos nem elfelejtenünk, hogy ez a szakma több mint 1300 éves múltra tekint vissza. A közjegyzőség a Római Birodalom bukása után alakult ki, egy olyan korszakban, amikor az emberek többsége nem tudott írni-olvasni. Mégis szükség volt arra, hogy a megállapodásaikat olyan dokumentumokba foglalják, amelyek komoly bizonyító erővel bírnak. Ez volt a közjegyzőség megszületésének alapja.

Nyugat-Európában – például Itáliában, Franciaországban, az Ibériai-félszigeten, Németországban, Ausztriában, vagy éppen a Benelux államokban – már évszázadok óta működik az a fajta közjegyzőség, amelynek alapjai Toszkánából indultak a 7. században, és a bírósági jegyzők köréből váltak ki.

Ezekben az országokban számos jogügylet érvényességének feltétele a közjegyzői okirat. Például Franciaországban, Németországban vagy Olaszországban nem lehet közjegyző jelenléte és közokirat nélkül ingatlant vásárolni. Ez az ügyvéd hatásköre alá sem tartozhat. Ez egy történelmi folyamat következménye: a közokirati forma kötelező alkalmazása ezekben a jogrendszerekben szervesen beépült a magánjog gyakorlásába.

Ezek szerint nálunk másképp alakult ez a fejlődés. Mi ennek az oka?

Igen, Magyarországon egészen más irányt vett a közhitelesség intézménye. A klasszikus magyar rendszerben nem a közjegyzők, hanem az úgynevezett hiteles helyek voltak a közhitelesség letéteményesei. Ezek a loca credibilia, vagyis hiteles helyek konventek és káptalanok mellett működtek, ahol volt megfelelő írástudás. Ezek az intézmények tanúsító szerepet láttak el, tehát például földbirtok-átadások esetén jelen voltak, körbejárták a földet, bemutatták az új tulajdonost a szomszédoknak, és erről tanúsítványt állítottak ki. Ez a tanúsítvány volt az ügylet bizonyítéka – nem pedig egy jogi szerződés, ahogyan azt ma elképzeljük.

A közjegyzőség ugyan már a XIV. századtól jelen volt hazánkban, főként Itáliából érkezett hatásra, de a török hódoltság és más történelmi tényezők miatt ez nem gyökerezett meg mélyen. A XVII. századtól egyre több jogügyletet kötöttek, és ezek elkészítését fokozatosan az ügyvédek vették át. Ez a tendencia a XIX. században is folytatódott, amikor a közjegyzőség már inkább a nemperes eljárások intézésére, illetve a bíróságok tehermentesítésére kezdett fókuszálni.
Ezzel szemben Nyugat-Európában a közjegyzőség megmaradt a klasszikus, alaki érvényességet biztosító funkciójánál – például társasági ügyek, ingatlanügyletek, öröklési jog terén.

Akkor ez a különbség ma is élő gyakorlati eltéréseket eredményez?

Teljes mértékben. Míg Magyarországon az elsődleges cél, hogy a polgárok gyorsan és hatékonyan érvényesíthessék a követeléseiket – például a fizetési meghagyások vagy hagyatéki eljárások útján –, addig Nyugat-Európában a hangsúly a biztonságos, hitelesített szerződéskötésen van. Nálunk például nem kötelező közjegyző jelenléte egy adásvételnél vagy társasági ügyletnél, míg mondjuk Ausztriában ezekhez a közjegyzői forma nélkülözhetetlen.
Ez a történeti örökség mélyen meghatározza a jogintézmények mai működését is – és azt is, hogyan tekintenek a közjegyző szerepére az egyes országokban.
A magyar jogtudatban elsősorban az ügyvéd jut eszébe a feleknek, ha jogi segítségre van szükségük, és ez egy lényeges különbség. Hozzáteszem, hogy senki sem szeretné elvenni a másik kenyerét. Az ügyvéd rugalmassága és a hatósági jelleggel való kevésbé kötöttsége sokszor alkalmasabbá teszi őt arra, hogy egy-egy ilyen okiratot elkészítsen.

Nap mint nap jelennek meg hírek arról, hogy a digitalizáció milyen módon alakítja és milyen mértékben változtatja meg a hétköznapjainkat. Hogyan hat a közjegyzői hivatásra a digitalizáció ilyen szintű elterjedése?

Kezdeném ott, hogy amikor én 1993-ban bekerültem a karra, akkor óriási szenzáció volt, hogy van számítógép. Az engem tanító generációk mind indigós, elektromos vagy teljesen mechanikus írógépen kezdték a pályájukat, ami a hibák, javítások nehézsége miatt sokkal komolyabb feladatot jelentett. A 90-es évek közepe, második felétől megjelenik az internet, ami új kihívásokat jelent, de azt is, hogy össze tudjuk kapcsolni a gépeinket. A közjegyzői kamara első rendszere 1992-ben jött létre, közvetlenül az indulás után. A közjegyzőnél készült végrendeletek vagy közjegyzőnél letétbe helyezett végrendeletek nyilvántartásba kerültek, és ez a nyilvántartás a mai napig megvan. Most már ügyvédek is elhelyezhetik a végrendeletüket, illetve a náluk vagy általuk készített végrendeletet ebbe a nyilvántartásba. Nem fizikailag van jelen, de jelzi, hogy létezik egy ilyen végrendelet, és mivel a közjegyzők járnak el hagyatéki ügyekben, ezért a végrendeletek feltalálhatósága szempontjából ez az intézmény rendkívül fontos. A közjegyzői működésben én most a jövőre nézve kihívásokat látok, de ezek pozitív kihívások. Az idén január közepén indult el a digitális állampolgárság program, amely egy régóta várt elképzelést valósít meg: azt, hogy minden magyar állampolgárnak ingyen legyen elektronikus aláírása.

Mi, közjegyzők már 2004 óta rendelkezünk elektronikus aláírással. Ez olyan, mint egy bankkártya kis chippel, amit külön kellett vásárolnunk egy cégtől, és azon keresztül tudtunk aláírni. Ma már egy applikációval, mobiltelefonunkon is lehetőség van aláírni, de ezért még mindig fizetni kell. Az emberek többsége nem akar fizetni érte. Voltak próbálkozások a személyi igazolványhoz kötődő elektronikus aláírással, de az igénybevevők egyharmada sem kérte. Szerintem ezt az eszközt nem szabad megkérdezni, hogy kell-e vagy sem. Mindenkinek biztosítani kell, mert amikor rászorul, boldog lesz, hogy rendelkezik vele. Ez biztos, hogy átalakuláshoz vezet. Mi nagyon szeretnénk minél előbb megvalósítani az úgynevezett papírmentes irodát. Nem tartom elképzelhetőnek, hogy minden típusú okirat papírmentesen születhessen. Például egy végrendeletnél fontosnak tartom a saját kezű aláírás biológiai jelét, de egy banki szerződésnél vagy meghatalmazásnál nyugodtan lehetne elektronikusan aláírni. Az okiratok elektronikus létrejötte elősegíthetné a hiteles iratok továbbítását nagyobb távolságokra, és segítene abban is, hogy ne kelljen irattárakat fenntartanunk. Jelenleg öt levéltárat tartunk fenn, ami óriási éves költséggel jár. Bár már megvalósult a közjegyzői levéltározás selejtezése, az ökológiai lábnyomot sem szabad figyelmen kívül hagyni.

A másik kihívás, hogy jelenleg minden irat esetében meg kell jelenni személyesen a közjegyzőnél, tehát a távokiratok nem lehetségesek. Ha a távazonosítás a Dub programon keresztül lehetővé válik, az azt jelenti, hogy biztosan meg tudunk győződni arról, hogy az a fél van ott, akinek mondja magát. Így a felek az okirat ismertetését és felolvasását nagyobb távolságból is meghallgathatják, és létrejöhet az okirat úgy, hogy az egyik fél Sopronban, a másik Kisvárdán, a közjegyző pedig Budapesten van. A felek virtuálisan írják alá ugyanazt az okiratot, és mindkét fél kap egy-egy példányt. Ez biztosan komolyabb kihívás lesz, de ahogy a Dub rendszer kiépül, ezzel párhuzamosan ezek a lehetőségek is megnyílnak előttünk.

A mesterséges intelligencia egyre komolyabb kérdés, és sokszor riogatják vele az embereket. A mesterséges intelligencia gépi tanulás eredménye, és a gépi tanulás esetében a gép legfeljebb gyorsabbá válhat, de nem kreatív. Parti Tamás kutatásai azt bizonyították, hogy a gép nem fogja tudni kiváltani az embert. Ha a félelmünk az, hogy a gépek el fogják venni a mechanikus munkákat, akkor azt már látjuk, hogy például a csomagfeladás a repülőtéren egyes országokban önkiszolgáló módon működik: lemérjük a csomagot, leolvassa a beszállókártyát, kiadja a csomagszelvényt, mi ragasztjuk fel, és elindul a csomag. Ezzel kiváltották az emberi munkaerőt. Ugyanez történik az önkiszolgáló pénztáraknál is a bevásárlóközpontokban. De ahol kreatív munka van, ott a mesterséges intelligencia egyelőre megtorpan. Bár hatványozottan fejlődik, még mindig nem lehet tudni, hogy mikor fogja elérni az emberi szintet.

A változó eszközök arra intenek minket, hogy meghatározzuk azok alkalmazásának határait is.

Valaki említette, hogy mennyire értelmetlen, hogy miért nem lehet egy videófelvételen végrendeletet rögzíteni. A példa szerint, ha valaki éjszaka balesetet szenved, és nem tud reggelig várni, akkor mobiltelefonján rögzíti a végrendeletét. Ez jól hangzik, de mivel a deepfake videók széles körben elérhetők, könnyen lehetne hamisítani a valódi végakaratot. A kontinentális jogrend nem engedi meg a videóval rögzített végrendeletek használatát, míg az Egyesült Államokban néhány tagállamban van rá lehetőség. A kontinentális jogrend azonban úgy gondolja, hogy a végakaratnak teljesen egyértelműnek és megkérdőjelezhetetlennek kell lennie.

Az utolsó kérdésem egyfajta útravaló lenne: mivel motiválnád a kezdő joghallgatókat vagy jogászokat arra, hogy közjegyzőséget válasszák szakmájuknak?

Hát, nem vagyok objektív, mert nagyon szeretem, amit csinálok.
De azt hiszem, hogy aki nem túl introvertált, akinek örömet okoz, ha valaki bejön hozzá, és ő tud rajta segíteni, az örülni fog annak, ami a közjegyzői munka, a pult másik oldaláról is – tehát nem mint ügyfél.

És egyet ne felejtsünk el: ez a munka, akárcsak minden jogi munka, folyamatos képzést és tanulást igényel. Folyamatosan új eszközökkel, új programokkal ismerkedünk meg, és új jogszabályokkal kell lépést tartanunk. A jogszabályok állandó változása napi szintű kihívás a közjegyzőség számára is. Lehetőségünk van arra, hogy soha ne maradjunk le semmiről. A közjegyzői munka bizonyos fokig védett a versenytől, ezért egyfajta kötelességtudatot és erkölcsiséget igényel mindenkitől. A közjegyző szabadsága sokkal kisebb, mint egy ügyvédé, de közben mentesülhetünk attól, hogy jogvitákban vegyünk részt, és segíthetünk azoknak, akik rászorulnak, például abban, hogy hogyan készítsenek végrendeletet, hogyan ajándékozhatnak a gyereküknek, vagy egyszerűen hogyan indítsanak végrehajtást, ha a barátjuk nem adta vissza a pénzt, és már el sem érik őt.