Régóta terveztük a szlovákok nemzeti szimbólumának tartott csúcsra vezető túrát, idén végre sikerült. A látvány fantasztikus, a túra azonban nem könnyű menet, komoly testi-lelki felkészültséget igényel.

Ahogy legutóbbi posztomban is megírtam, a tátrai csúcstámadásokhoz a legjobb időszak a szeptember, ilyenkor van a legnagyobb esélyünk száraz, csapadékmentes időjárásra, és jó eséllyel az útvonalak nagy részén ilyenkorra már teljesen elolvad minden hófolt. Idén csoportos túra keretén belül sikerült eljutnunk a régóta kiszemelt Krivánra. Eddig ritkán jártunk csoportos túrákon, viszont ez kivételesen jó időpontban volt, és épp az volt az úticél, ahová eredetileg is menni szerettünk volna.  Utólag kiderült, hogy nagyon jó döntés volt, nemcsak azért, mert sok lelkes túrázót sikerült megismerni, de azért is, mert kb. 2000 méteren rájöttem, hogy aznap nem voltam a legmegfelelőbb állapotban a magashegyi túrázásra, így hatalmas akaraterő kellett ahhoz, hogy a csúcsig felkapaszkodjak, amiben sokat segített a túratársak jelenléte is. De a túráról és az élményekről majd lejjebb szólok részletesebben, először érdemes néhány szót szólni célpontunkról, a Kriván-csúcsról.

A Kriván látványa egy napsütötte februári napon a Zólyom/Zvolen-csúcsról (Nagy-Fátra / Alacsony-Tátra)

A 2495 méteres tengerszint feletti magasságig emelkedő Kriván a Magas-Tátra egyik legjellegzetesebb és leghíresebb csúcsa, mely nevét ferde formájáról kapta. A németek Krummhorn-nak, a magyarok Görbeszarvnak, Marhafarknak, a lengyelek Kriwan-nak, a gorálok Krzywan-nak hívták.  A pompás, semmivel össze nem téveszthető megjelenésű hegyóriás minden irányból meghatározza a látképet. Délről nézve felhívja magára a figyelmet: 1700 méterrel emelkedik a Vázseci-síkság felé, számos hazai hegycsúcsunkról (pl. Mátra, Börzsöny kilátópontjai) is rálátás nyílik. Északnyugat felé meredeken szakad le a Nefcer- és a Csendes-völgybe (Tichá Dolina), míg kelet felől egy kevésbé kitett és vad gerincen, a Kis-Kriván felől közelíthető meg a turisták számára. Délről nézve azt hihetnénk, itt ér véget a Magas-Tátra főgerince, pedig valójában a hegységnek nem a főgerincén, hanem egy hatalmas méretű oldalgerincvonulatán helyezkedik el, melyet a leágazásaival együtt Kriván-csoportnak is neveznek. A Magas-Tátra főgerince nyugaton a Swinicával ér véget és ad helyet a Nyugati-Tátra füves gerincű mészkővilágának. A Kriván csúcsa éppen a Magas- és Nyugati-Tátra között helyezkedik el, így fentről kiválóan szemlélhető a két hegységrész közötti kettősség, körbetekintve gyönyörűen kirajzolódik a kontraszt. 

A hegy első dokumentált megmászója Czirbesz András iglói természettudós volt 1772-ban, 1841-től pedig évente szlovák nemzeti kirándulásokat szerveznek a csúcsra. Ma a csúcs a szlovákok nemzeti hegye, ahová aki csak teheti, elzarándokol. A Tátra kevés turistaúton is megközelíthető hegye között a legnépszerűbbek közé tartozik, mely ennek ellenére mégsem tűnik túlzsúfoltnak például a Rysy-hez képest, mert a csúcs viszonylag tágasabb és útközben kevés a szűk keresztmetszet. A jellegzetes hegyet az 1, 2, és 5 eurocentes érmén is felfedezhetjük.

Délelőtt, viszonylag későn érkeztünk a Háromforrás (Tri Studnicky) parkolójába, ami már tele volt autókkal. Felfelé a zöld jelzésű, meredeken emelkedő turistautat választottuk, míg lefelé a jóval kevésbé meredek, kék jelzésű úton haladtunk, ami jó választás volt, mert az a tapasztalatunk, hogy a Tátrában felfelé jóval könnyebb haladni, mint lefelé, így minél kevésbé meredek a lefelé vezető út, annál kényelmesebb a túra. A zöld jelzésű turistaúttal mindössze annyi a baj, hogy nagyon kiveszi az emberből az energiát, már rögtön a túra elején. Aki teheti, próbáljon útközben akklimatizálódni rövid, de gyakori pihenőkkel, hogy elkerülhető legyen az az oxigénhiányos állapot, amibe valószínűleg én is kerültem, 2000 méteren émelyegni kezdtem és onnantól kezdve minden lépés nagyon nehéz volt, jóval több energiát felhasználtam, mint általában, amit a másnapi izomlázamon is éreztem.

Háromforrás egykori erdészháza

Párszáz méter szintemelkedés után is távolinak tűnik a csúcs

Az ösvényünk az egykori erdészház mellett tér be az erdőbe, ahol rögtön meredeken emelkedni kezd. Fiatal lombhullató erdő és széldöntötte, szúrágta fenyves  váltakozik, az aljnövényzetet többnyire fekete- és vörösáfonya szőnyege alkotja. Nagy szerpentiníveket írunk le, mire a törpefenyvesek világába érünk. Talán ez az első szakasz a legnehezebb az egész túrán, hiszen itt még a gyönyörű kilátás is elbújik a növényzet mögött. Útközben elhaladunk a partizánbunker mellett, melyet most nem tekintettünk meg, de ha legközelebb kevésbé leszünk sietősek, mindenképp megnézzük. A második világháború alatt itt - csakúgy mint az Északnyugati-Kárpátok nagy részén - véres partizánharcok dúltak, így 1955-től a nemzeti felkelés partizánjai emlékére szervezik meg minden évben a kriváni túrát. A bunker felett nem sokkal először nyílik kilátásunk a Nyugati-Tátra, azaz a Liptói-havasok gerincére. A lengyelországi szakaszt nem véletlenül nevezik Vörös-hegyeknek, ilyenkor, ősszel még a hegyeket viszonylag távolról szemlélők is gyönyörködhetnek a szittyó (juncus trifidus) szőnyege által vérvörösre mázolt hegyoldalban. Egyre magasabbra tekergünk az ösvényen, míg végre egy hegygerinc közelébe érünk, mellettünk a Kriváni-domb (Kopa) áll a maga szerény, 1767 méteres magasságával. Innen már zavartalan kilátásunk nyílik a felettünk látszólag még mindig elérhetetlen magasságban álló csúcsra. Az ilyen magashegyi tájak könnyen becsapják az ember érzékeit, minden egyszerre tűnik nagyon közelinek és nagyon távolinak. A Kriván innen úgy tűnik, mintha semmivel sem lenne közelebb hozzánk, mint a Hárromforrástól, pedig a szintemelkedés felét már majdnem megtettük.

A felfelé vezető út első része

Innentől lesz igazán szép az útvonal, ahogy a kilátás egyre jobban kinyílik a Liptói-havasok és az átellenben emelkedő Alacsony-Tátra irányába, a havasi gyep pedig elképesztő őszi színekben pompázik. Rövidesen kétezer méteren találjuk magunkat a Krivánsky hrb alatt. Sokan nem tudják megállni, hogy a pár méterre húzódó füves gerinchátra felkapaszkodjanak, így én is engedtem a csábításnak. Mellettünk még mindig fenyegető falként emelkedik a Kriván vad sziklaorma, előttünk azonban megnyílik a táj a különálló Liptói-domb kétezres, gyephavasi hegycsoportja felé. Nagyjából itt éreztem azt először, hogy lehet, hogy aznap nem sikerül feljutni a csúcsra. Mielőtt még ez az érzés véglegesen eluralkodott volna rajtam, továbbindultam. Innentől kezdve egyre technikásabb a terep, bár kis odafigyeléssel gond nélkül járható. A Kriváni-szakadéknak nevezett, meredeken bevágódott völgy éppencsak csorgó csermelyén kell átkelni. Az egyetlen nehézséget az ösvény keskenysége adja, ami miatt sokszor meg kell állni, hogy a szemben érkezőket elengedjük. A szakadék túloldalán, már 2100 méter felett a zöld és a kék jelzés elágazásához érünk, mely az utolsó biztos pont a túrán, innentől kezdve igazi magashegyi terepen járunk és minden lépésünkre oda kell figyelni. Leültem és felmértem az erőmet, bevártam a mögöttem érkezőket, akik közül többen úgy döntöttek, a kék jelzésen továbbindulnak Csorbató felé. Én viszont inkább összeszedtem magamat, hiszen ilyen szép őszi időben, amikor a körülmények a legtökéletesebbek, hiba lenne kihagyni a csúcsot.

Itt még barátságos arcát mutatja a hegy

A Kriváni-szakadék (Krivánsky Zlab) V alakban bevágódott völgye

A kék jelzésen, a hivatalos útvonalon vágtam neki a csúcsmenetnek. A többi útvonal ránézésre ugyan sokkal könnyebbnek tűnik, viszont amellett, hogy ezeken tilos a közlekedés, sokkal veszélyesebbek is, mivel jórészt apró törmelékkel borított hegyoldalban vezetnek. A Kis-Krivánra vezető útszakasz első része jórészt el is feledtette velem a gondjaimat, a kék jelzés a tátrai gránittömbök között, toronyiránt hág fel a laposabb gerincszakaszra. Itt a túrabot már semmit nem segít, gyakran kell használnunk a kezeinket is a mászáshoz.

Ha felértünk a gerincre, egy könnyebb szakasz következik, mely igen látványos is. Már karnyújtásnyira vagyunk a célunktól, de odafent az emberek még mindig kis hangyaként nyüzsögnek. Némi vigaszt nyújt, hogy innen már a Magas-Tátra fogazott hegyeire is rálátunk. A Kis-Krivánról pedig a Kriváni-Zöld-tavak szépséges tengerszemei is felbukkannak. A Kis-Krivánon bevártam Kittit (állandó túratársamat) és örömmel konstatáltam, hogy kettőnk közül én vagyok rosszabb állapotban.

A Kis-Krivánon, 2300 méter felett. Már csak az út legnehezebb része van hátra.

Közben a többi túratársat is beértük, akikkel elbeszélgetve új erőre kaptam. Eljött az utolsó nagy döntés ideje, a Kriván és a Kis-Kriván közötti Daxner-nyeregből egy rövid, de annál nehezebb útvonal vezet a csúcsra. Itt már tényleg fontos a lépésbiztonság, a szédülésmentesség, és persze a megfelelő erőnlét. Úgy döntöttem, elindulok felfelé. A könnyű, de nagy odafigyelést igénylő mászás kellő adrenalinlöketet adott ahhoz, hogy minden bajomról megfeledkezzek, de sokat segített az is, hogy nem egyedül kellett feljutnom. A tátrai gránittömbök ugyan jól tapadnak, de a túrabakancsok százezrei az évek alatt némelyik tömböt erősen lekoptatták, így nagyon kell figyelni ezen az utolsó szakaszon. Szerencsére ott, ahol mászni kellett, mindenhol jó fogást lehetett találni, illetve tátrai viszonyokhoz képest nem túl kitett a terep. Másrészt viszont fontos figyelembe venni, hogy itt a hivatalos jelzés már csak tájékoztató jellegű, nem feltétlenül arra vezet a legbiztonságosabb útvonal, és kreatívnak kell lenni ahhoz, hogy a legjobb útvonalat válasszuk ki.

Sok helyen olvastam, hogy a "Kriván könnyű csúcs, csak fel kell sétálni". Ezt nem szabad elhinni. Tapasztalataim alapján egy Tengerszem-csúcshoz vagy Kapor-csúcshoz képest azért jóval nehezebb, egy olyan túrázót, aki pedig még életében nem járt tátrai csúcson, akár életveszélybe is sodorhatunk egy ilyen felelőtlen kijelentéssel. A Kriván utolsó szakaszán bizony mászni kell, ami tapasztalt hegyi túrázók számára nem jelenthet különösebb gondot, kezdőknek már annál inkább, főleg nedves időben. Ráadásul itt menedékház sem várja a turistát, tehát egész napi ételt és italt kell felcipelni a csúcsra, ha pedig vihart jósolnak, még csak elindulni sem érdemes.

Az utolsó pár méteren annyira koncentráltunk, hogy meglepetésként ért, amikor kibukkantunk a csúcson. A kereszttel való kötelező fényképezkedés után a megkapó kilátásban való gyönyörködés következett. A gyönyörű őszi napsütésben a panoráma minden előzetes várakozásomat felülmúlta. A túránk célpontja, Csorbató és a félúton elterülő Gödör-tó fentről még fájdalmasan távolinak látszanak. Ebből az irányból igen mókás látványt nyújt az Elülső-Szoliszkó is. A Magas-Tátra csipkézett gránitszörnyei közül a legszélső csúcsán állunk, tőlünk nyugatra hirtelen véget ér a félelmetesen gyönyörű hegyvonulat és a hasonlóan szép, de sokkal szelídebb Nyugati-Tátra és Liptói-havasok vörösen hullámzó gyephavasi gerincei veszik át az uralmat, a végtelen havasi rétet csak a mélybe szakadó völgyek, a Vörös-hegyek fehéren rikító mészkőcsúcsai (pl. Giewont, Temniak), és a Rohács-hegység fogazott gránitcsúcsai törik meg. A Zakopane mögötti alacsonyabb hegyvonulatok is meglepően közel vannak. Az alattunk elterülő jégárak vájta katlanokat rengeteg tengerszem pettyezi, de idefentről csak a Kriváni-Zöld-tó és az Alsó- és Felső-Terianszko-tavak látszanak szépen.

Fantasztikus csúcspanoráma (galéria)

Mivel lefelé is legalább 4 órás menetre kell számítani, sajnos kevesebbet időztünk a csúcson, mint szerettük volna, de megjegyeztük, legközelebb korán reggel indulunk el a túrára. Lefelé a csúcsról vezető út fárasztóbb és veszélyesebb, mint felfelé, nagyon figyelni kell, nemcsak a kicsúszásra, de arra is, hogy ne rúgjunk köveket az alattunk haladók fejére. Rövidesen azonban a Daxner-nyeregben találtuk magunkat, majd a Kis-Kriván kőgörgeteges gerincéről is pillanatok alatt leérünk. Útközben azért még sokat nézelődünk, a Kis-Krivántól nehéz volt elszakadni, hiszen utoljára innen gyönyörködhetünk a Kriváni-Zöld-tó látványában.

Újra a Kis-Krivánon (galéria)

A lefelé vezető kék jelzés sem csúnya, sőt! Ellaposodó, fennsíkszerű gerincnyúlványon kanyarodik az út a Vázseci-völgy irányába. Innen a kilátás végig nagyon pazar, főleg az előttünk elterülő völgykatlanba. A nagy ereszkedés előtt érdemes a törpefenyves mellett, a réten megpihenni. A Jamské pleso irányába ereszkedő út meredek, viszont nem vészes, kevésbé aprókavicsos és csúszós, mint a felfelé vezető zöld jelzés, a túrabotnak is nagy hasznát lehet venni. 

Ebből az irányból nézve is monumentális a csúcs

Az ellaposodó gerincszakaszon (galéria)

A Vázseci-völgy felett

Meglehetősen fáradtan érkezünk meg a Gödör-tó alatti elágazásba, itt ha még bírjuk szusszal, tegyünk egy kis kitérőt a hangulatos rejtett tavacskához, melynek partján érdemes megpihenni! A közelben egy hűsítő vizű foglalt forrást is találunk. Az innen következő kb. egy órás menet remek levezetés, végig szintben haladunk a hegyek lábánál, az esti fényjáték varázslatos színekbe öltözteti a csúcsokat. Csorbatónál éppen sikerült elcsípni az utolsó fényeket, amikor a Koncsiszta, a Pátria, a Sátán és a Tátra-csúcs csipkézett ormait rózsaszínűre festette a lemenő nap.

A Gödör-tónál

Alkonyati fények a Gödör-tó és Csorbató között

Ez méltó lezárása volt ennek a nehezen induló, de annál szebb túrának, amit sokáig fogok még emlegetni. Alig várom, hogy visszatérjünk ide, mert ez egyszer nem volt elég, ez a csúcs lett az egyik kedvencem, talán pont azért, mert ilyen nehezen adta magát.