Csehország és Szászország határán van egy mesebeli táj bizarr homokkőtornyokkal, kanyonokkal, sziklaalakzatokkal, ami már a 18. században felkeltette az utazók fantáziáját. Ez a Cseh-Szász Svájc. Az Elba-menti-homokkővidék ugyan egy alacsony középhegység, viszont a tagolt, kiemelkedő sziklatornyokat megpillantva nem csodálkozunk, hogy a svájci festőművészek, Anton Graff és Adrian Zingg a saját hazájukhoz hasonlították ezt a vidéket. Szinte kimeríthetetlen a látnivalók száma, így a bőség zavarában csak a legnépszerűbb helyeket kerestük fel, az első napon így a Kamenice-szurdok és a Pravcicka Brána, a monumentális sziklahíd volt tervben, melyek a Cseh-Svájc ikonikus helyszínei.
Szállást a látnivalóktól kicsit távolabb, Ceská Kamenicében foglaltunk, autóval ez 20-30 percre van a Nemzeti Park közepétől. A túránk kiindulópontja a bájos Hrensko nevű település volt, amely bár hegyek és sziklák közé van ékelődve, mégis a Cseh Köztársaság legalacsonyabban fekvő települése, mindössze 130 méterrel van a tengerszint felett. A település ott található, ahol a Kamenice vize az Elbába torkollik. A parkolásért mindenhol fizetni kell, így érdemes a Kamenice-szurdok bejáratához legközelebbi nagy parkolót választani. A sárga jelzésen indultunk el a szurdokba, elhaladtunk egy hangulatos étterem mellett.
A Kamenice-patak itt a kiemelkedett homokkőfalak közé kanyonszerű völgyet vájt, melynek több vad szűkülete is van. A helyet Edmund-szurdoknak is nevezik, Edmund Clary-Ardlingen herceg után, aki az 1880-as években kezdte meg a turizmus kiépítését a vidéken. Olasz építőmestereket hozatott az Alpokból, hogy vájják ki a sziklafalban vezető ösvényt, alakítsák ki az alagutakat, lépcsőket.
Egy hídon keltünk át a patak túloldalára, majd ott kanyarogtunk a sziklás partba vágott szűk ösvényen. Egy kiugró sziklára épített pavilonból fentről is meg tudjuk csodálni a tiszta vizű patakmedret, melyben helyenként zúgók habzanak. A látvánnyal nem lehet betelni, annak ellenére sem, hogy a túránk első hat kilométere végig a szurdokban vezet.
A pavilon után egy kis alagút következik, majd rövidesen magasabbak és meredekebbek, függőlegesek lesznek a patakmedret határoló homokkőtornyok. Ez a Tichá Souteska, a Csendes-szoros bejárata. A völgy egyik legvadregényesebb részén járunk, alagutakon kelünk át, a mesterséges gáton átbukó víz robajával kísérve. A gát a víz felduzzasztására szolgál, hiszen már az 1800-as évektől kezdve a szurdok ezen szakasza csak csónakkal járható.
A „menetjegy” megváltása után kb. negyed órát kellett várni, míg elindulhattunk a csónakkal, melynek „kapitánya” érdekességeket mondott el a szurdokkal kapcsolatban, sajnos csak cseh nyelven, így sokat nem értettünk belőle. Gyönyörű látvány a sima víztükrön visszatükröződő fenyőerdő és a sziklák, melyet húsz perces utunk során végig csodálhatunk. Egy ponton egy balról csordogáló eret láthatunk, ahol csapadékosabb időben egy nagy vízesés zúdul le. A szurdokot reklámozó anyagokon viszont mindenhol ezt a vízesést láthatjuk, és a látvány nem is marad el, még ha egy kicsit csalni is kell hozzá: egy tartályból egy kötél meghúzásával engedik ki a vizet, éppen ahogy egy WC leöblítésénél történik. Egyébként a környéken nagyon sok a hasonló mesterséges trükközéssel felturbózott vízesés, ami valakinek tetszik, valakinek nem. Szerintem jópofa a dolog.
Nem sokkal később a felduzzasztás végénél kikötöttünk, itt a homokkőfal tetején hangulatos házikó van. Kicsivel arrébb egy gyönyörű környezetben fekvő fogadó is van, ajándékbolttal és információs ponttal.
Ezután a völgy másik legszebb részét járhatjuk be, ahol ismét alagutakon haladunk át, ezúttal a jobb partot követve. Alattunk a mederben háztömb méretű homokkősziklák hevernek, a víz ezernyi zúgón fut lefelé. Ezután a völgyet el is hagyhatnánk egy hídon átsétálva, viszont az ezt követő részt is megéri megnézni, így mi nem tértünk le.
Egy rövid sétával a Vad-szurdokhoz (Divoká souteska) érkeztünk, ahol a víz szintén fel van duzzasztva, így itt ismét csónakkal tudunk továbbmenni. Erre viszont külön belépőjegyet kell váltani. Az előző csónakázáshoz hasonló élményben van részünk itt is.
A felső kikötőrésznél egy kis oldalvölgybe pillanthatunk be, ahol csapadékos időszakban egy vízesés zúdul le a szurdokba, most viszont sajnos teljesen ki volt száradva (de a kis katlan így is megkapó látványt nyújtott). Újra átsétálunk a bal oldalra (tehát a patak jobb partjára), itt már végig a sziklafalba épített fadeszkákból és gerendákból kialakított ösvényen tudunk menni. Kicsit a Hernád-áttörésre emlékeztetett a szakasz, persze annak egy könnyen járható változatára. Végül egy kisebb patak torkolatánál, a fokozottan védett zóna határánál jutottunk ki, ahol leültünk egy kicsit pihenni.
A sárga jelzésen az oldalvölgyben emelkedtünk a kék elágazásáig, ahol balra fordulva, fenyőerdőben másztunk ki Mezní Louka településig. A kis üdülőközponton csak áthaladtunk, rátérve a piros jelzésű útra, amelyet a túránk végéig követtünk. A túra második fele a homokkőtornyok alatt és között, helyenként pedig a tetejükön vezetett. Sajnos az erdők egy részében a szú igen nagy károkat okozott, több helyen láthatunk ezért elpusztult, letarolt erdőket, ahogy emelkedünk a piroson.
Egy kis földtan
A Cseh-Svájc és a Szász-Svájc területén főként kvarcos homokkövek vannak a felszínen. A területen vulkanikus kőzetekkel is találkozhatunk, melyek jóval fiatalabbak. A kőzetlemezek mozgásának hatására kerültek a felszínre az idősebb kőzetek, ezért ilyen mozaikos jellegű a tájkép, ezért vannak elvétve, szigetszerűen jelen bizonyos kőzetek. A vidéken a Kréta korszak hatása látszik meg a leginkább, ebből a korból erednek a homokkövek. Nagyjából 90 millió évvel ezelőtt egy tenger borította a tájat, melynek a visszahúzódása után nagyjából 1000 méternyi üledék rakódott le, főként homokkövek formájában. A tengeri eredetet a homokkőben fellelhető kagylókövületek bizonyítják a legjobban. A környék más homokkővidékeitől a legjobban a kanyonok és táblahegyek különbözetik meg a hegységet. A rendkívül tagolt tájon sziklatűk, sziklakapuk, szorosok, hasadékok, tornyok, kőgombák jöttek létre. Ez már a felszínpusztító erők munkájának köszönhető, hiszen befolyásolta a tájképet számos időjárási hatás, például a hőingadozás, a jég (főleg a glaciális és interglaciális időszakok váltakozása), a csapadék, a szél, de a folyóvizek is. A Kréta-kori tenger visszahúzódásával kezdődött meg ezeknek a formáknak a létrejötte, hiszen a tektonikai mozgásának hatására kezdődött el kiemelkedni a hegység, a külső erők pedig azóta folyamatosan pusztítják a felszínt. A legkisebb formák a repedések és a kőzetek lyukacsos felszíne, a legnagyobbak pedig az akár 90 métert is elérő sziklatornyok. Kisebb nagyobb barlangok, átjárók, sziklaalagutak is létrejöttek.
Utunk a hegyoldalban kanyarog, megkerülünk néhány nagyobb homokkőfalat, helyenként pedig kilátunk az alattunk elterülő erdőségre. Elhaladunk egy nagyobb tűszerű sziklatorony mellett, majd egy lépcsős ösvényen kilátópontra ereszkedünk. Első pillantásunk a vadregényes sziklavilágra máris elvarázsolt. A völgyet jobb és baloldalról is gigászi tornyok szegélyezik, valószerűtlen formákat alkotva.
Visszatérve az ösvényre még néhány kilátópontot érintünk, míg el nem érünk a Pravcicka Brána feljárójához. Egész Európa legmonumentálisabb sziklahídjához itt már egészen közel járunk. Felettünk a 19. századi Sólyomfészek Menedékház, ahova egy korláttal, hidakkal biztosított szerpentinösvény vezet felfelé. Leírhatatlanul mesebeli a hangulat, amit ez a hely áraszt magából, mintha csak egy tetszőleges fantasy világba pottyantunk volna.
A faépület gyönyörűen és autentikusan ékelődik be a sziklahíd sarkába. Amikor pedig a közelébe érünk, mintha valamelyik régi óváros kis sikátorában lennénk. Itt belépőjegyet kell váltani, ha a kilátópontokat szeretnénk megnézni, illetve magát a sziklaívet közelről.
A Sólyomfészekben étterem, mellette pedig büfé üzemel (ez főként a német vendégek részére, mivel szinte csak kolbászt és virslit lehet kapni). Mi egy Kofola, illetve egy kávé mellett voksoltunk, és leültünk a sziklakapu árnyékába elfogyasztani ezeket. Bár nagy volt a nyüzsgés (ilyen szintű látnivalónál ez nem is csoda), azért egyáltalán nem volt zavaró.
Ahogy körbejártuk, körbefotóztuk a sziklahidat, megcéloztuk a szomszédos homokkőtornyok tetején a kilátóteraszokat. Ide korláttal védett lépcsősorok vezetnek fel (aki a környékre érkezik, készüljön fel, hogy nagyon sokat kell lépcsőzni szinte mindenhol). A kilátás pedig egyszerűen leírhatatlanul szép. Körülöttünk a homokkőfalak, közvetlenül alattunk egy nagy homokkőtű, a kilátást persze maga a Pravcicka Brána (Prebischtor) uralja. A háttérben az Elbán túli táblahegyek is feltűnnek, ami vadnyugati hatást kölcsönöz a tájnak. A hátunk mögött egy vad, erdővel bélelt sziklakatlan is felsejlik a fák között.
Egykor a sziklahíd tetejére is ki lehetett mászni, viszont az erózió hatalmas károkat okozott a képződményben, így az ide vezető hidat elbontották, nehogy leomoljon ez a földtani ritkaság. Kicsit több mint egy órát töltöttünk el itt mászkálással, nézelődéssel, majd elindultunk lefelé. A piros jelzés nagyon meredeken ereszkedik le, nagyon szép fenyőerdőben a patakvölgybe, ahonnan aztán az aszfaltútra érünk ki. Hrenskoba visszaérve láttuk, hogy még jó, hogy korán indultunk, a parkolók mindenhol tömve voltak, a tömeget viszont a korai indulás miatt szinte teljesen elkerültük.
Eldöntöttük, hogy bár csábító lenne Hrenskoban valamilyen éttermet keresni, inkább menjünk tovább a szomszédos településre, nézzük meg Saunstejn várát. Erről már csak majd a következő bejegyzésemben fogok beszámolni.
Útvonal:
