A Murányi-Fennsík sziklabércei által körülölelt festői katlan felé emelkednek Murány várának ódon romjai. A lentről hajmeresztően meredeknek tűnő csúcsra felkapaszkodva megismerkedhetünk a környék történelmével és természeti értékeivel, fent pedig páratlan látványban lehet részünk.

Zöldellő legelők, havasi virágok, pásztorkunyhók, a háttérben óriás sziklapiramisok, az előtérben legelésző tehenek. A Szlovén-Alpok legnagyobb hegyi legelőjén, a Velika Planinán hamisítatlan alpesi élményben lehet részünk.

Beretke, a kis felvidéki falu észrevétlenül bújik meg a Rimaszombatot Rozsnyóval összekötő országúttól nem messze. Nem sokan tudják, milyen izgalmas kis természeti érték rejlik a falu határában: a Murány-áttörés, melyet egy rövid tanösvényen akár kisgyerekes családok is bejárhatnak. 

Március a barlangok hónapja. Nemzeti parkjaink különleges programokkal, kedvezményekkel várják a látogatókat a barlangi bemutatóhelyeken. Ebben a cikkben olyan, turistaúton is megközelíthető bükki barlangokat mutatok be, melyek ugyan nem szerepelnek a programsorozatban, viszont különlegességük, könnyű bejárhatóságuk miatt így is érdemes felkeresni őket.

A kis felvidéki település, Ajnácskő (Hajnácka) Hunfalvy János szerint az a hely, ,,hol a történelem a mesével összefolyik”, ez már a település gyönyörű nevében és fekvésében is megmutatkozik. A Gömör és Nógrád közötti bazaltvidék egyik legizgalmasabb táját fedezhetjük itt fel, változatos természeti, domborzati viszonyokkal, csodás kilátópontokról letekintve.

Csehország és Szászország határán van egy mesebeli táj bizarr homokkőtornyokkal, kanyonokkal, sziklaalakzatokkal, ami már a 18. században felkeltette az utazók fantáziáját. Ez a Cseh-Szász Svájc. Az Elba-menti-homokkővidék ugyan egy alacsony középhegység, viszont a tagolt, kiemelkedő sziklatornyokat megpillantva nem csodálkozunk, hogy a svájci festőművészek, Anton Graff és Adrian Zingg a saját hazájukhoz hasonlították ezt a vidéket. Szinte kimeríthetetlen a látnivalók száma, így a bőség zavarában csak a legnépszerűbb helyeket kerestük fel, az első napon így a Kamenice-szurdok és a Pravcicka Brána, a monumentális sziklahíd volt tervben, melyek a Cseh-Svájc ikonikus helyszínei.

Régmúlt időkről mesélnek a Polyána gyűrű alakban emelkedő bércei. Mesélnek arról a nem is oly régi időszakról, amikor a természet volt az úr, mikor az áthatolhatatlan őserdőben szabadon járt-kelt minden állat, az ember pedig nem sokkal emelkedett ki közülük. Jánosikról, a híres rablóról, aki az őserdőt és a zegzugos sziklákat kihasználva keresett menedéket a hegyvidéken. Mesélnek évmilliós történeteket a Föld erejéről, amely képes hegyeket kialakítani, megmozgatni, tűzzel és porral betemetni mindent. Több ezer méter magas csúcsokról, melyek egész egyszerűen eltűntek, mert őket a vulkáni tevékenység sem kímélte, ezután pedig évmilliókon keresztül a szél, a jég, a víz koptatta, elhordta, felaprózta, s már csak kisebb magaslatok, szirtek, sziklák, kúpok dacolnak a külső hatásokkal. És mi elmentünk, és meghallgattuk ezeket a történeteket, láttuk a végkifejletet a saját szemünkkel, az előzményeket pedig legalábbis a belső szemeinkkel.

Hazánk legnagyobb átlagmagasságú hegységében hemzsegnek a szép kilátást adó sziklabércek, fennsíkperemi letörések, ezek hívogató célpontok bármelyik turista számára. Kis túlzással minden erdőjáró hallott már a Tar-kőről, a Magos-kőről, vagy a Látó-kövekről - így ezeket, és a hasonlóan ismert kilátóhelyeket ebben a bejegyzésben nem célom bemutatni, inkább olyan sziklákat veszek górcső alá, melyekhez vagy nem vezet jelzett turistaút, vagy vezet, de annak ellenére is kevesen járnak oda.

A március 15-i hosszúhétvége kiváló alkalom volt, hogy a nyomasztó, szürke téli hónapok után feltöltődjünk a napsütés adta D vitaminnal. Mivel a közeli magashegységek még bőven hó alatt vannak, kedvenc középhegységünket, a Káposztafalvi-karsztot, ismertebb nevén a Szlovák Paradicsomot választottuk barangolásaink helyszíneként, ahol megáradt vizű, de még fagyos szurdokvölgyek, parádés kilátópontok és gyönyörű virágok, na meg sok-sok létra került terítékre.

A Bükk-hegységben nem mondható csekélynek a természetes kilátópontok száma, így ha kedvencet kell választani közülük, nehéz helyzetbe kerülhetünk. Az én toplistámra azonban mindenképp felkerül a Kisvár 594 méteres tengerszint feletti magasságig emelkedő sziklacsúcsa, melynek tetejéről szédítő 360 fokos panoráma nyílik, megmászni pedig kalandos élmény.