Veronika és Frigyes

A középkori nemesi családok körében, kiváltképp az olyan kiterjedt hatalommal bíró nemesek esetében, mint amilyen a Cillei-ház is volt szó sem lehetett szerelemházasságról. A családfő komoly dinasztikus politikát folytatott, próbálva örökösödési jogot szerezni újabb területekre. Ezért ellenezhette 1424-ben fia, Frigyes egy köznemesi származású nővel, Veronika Deseniskával köttetett házasságát II. Cillei Hermann (akinek a nagyszabású dinasztikus elképzeléseit jól mutatja, hogy annak a Cillei Borbálának az apja volt, aki Luxemburgi Zsigmond második felesége lett). A házasság különösképp botrányos lehetett, miután Frigyes első felesége, Frangepán Erzsébet rejtélyes körülmények között meghalt.

A Cillei Frigyes és Erzsébet közötti házasság tipikus érdekházasság volt, mely igen jelentős hozománnyal járt együtt. Miután két gyermekük született (közülük az egyik még gyermekkorában meghalt, a másik pedig az a II. Cillei Ulrik volt, aki bizonyos szempontból később fontos szerepet játszott a magyar történelemben is), a házastársak nyolc éven keresztül külön éltek. A hozományokkal kapcsolatos területi viták miatt 1423-ban Frigyes apja, Hermann találkozót rendelt el a szlavóniai Korponában, ahol a házaspár együtt töltötte az éjszakát. Reggelre Erzsébet halott volt. Az akkori viszonyok mellett nem lehetett kizárni azt sem, hogy Frigyes meggyilkolta feleségét, főleg miután egy évvel később összeházasodott szerelmével, ezt azonban a történészek nem erősítik meg. Mindenesetre akkoriban a szlavón és horvát nemesek között az eset hatalmas felháborodást keltett.

Veronika Deseniska egy alacsony származású köznemes volt, így Hermann a házasságra úgy tekintett mint családjának nemességét beárnyékoló szégyenfoltra, ezért érvényteleníteni akarta azt. A rejtőzködő Frigyest sógora, Luxemburgi Zsigmond fogta el és záratta az Óvár legmagasabb tornyába, mely azóta az ő nevét viseli. Veronikának egy ideig még sikerült elrejtőznie a vadont járva, illetve Vurberk várában. Végül elfogták és Celjébe szállították, ahol Hermann boszorkánysággal vádolta, mondván, hogy ily módszerekkel csábította el fiát, őt pedig meg akarta mérgezni. Így vette kezdetét a mai Szlovénia területén lejátszódott első boszorkányper. Veronikát a boszorkányság vádja alól felmentették, ez azonban nem akadályozta meg Hermannt, hogy börtönbe zárassa, ahol később vízbe is fojtották, feltehetőleg Hermann parancsára. Frigyest végül 1426-ban kiengedték fogságából, miután bátyja, a rangidős örökös Hermann meghalt. Frigyes és apja között az ellentétek viszont nem szűntek meg, 1435-ben egy grófi kinevezés miatt apa és fia között konfliktus kerekedett, Zsigmond király pedig nehezen tudott állást foglalni a vitában. Hermann végül még ugyanabban az évben Pozsonyban meghalt. Róla még később fogok írni.

A keltáktól a rómaiakon át a szlovénekig

A hegyek között, folyók torkolatánál kialakult, jól védhető és nyersanyagokban gazdag medence már ősidők óta lakhelye volt az embernek, amit jól bizonyítanak az újkőkorszakból és a bronzkorból származó leletek, például urnamezők. Az első településnek nevezhető közösséget a hallstatti kultúra hozta el a vaskor elején, erről az egyik közeli dombon található őskori erődítmény nyomai tanúskodnak. Őket a kelták váltották i.e. 400 környékén – egészen biztos, hogy a város mai neve, az egykori Keleia/Celeia a „kelta” szóból származik, mint ahogy az is, hogy a Savinja és Száva folyók nevei is kelta eredetűek. A kelták a városban a hegyekből származó sóval, vassal, arannyal kereskedtek, sőt, akkoriban még hajóval is közlekedtek a Savinján.

Az egyre terjeszkedő Római Birodalomba kr. e. 16-ban csatolták Celeiát és környékét (Noricum) a Baltikumot a Földközi-tenger vidékével összekötő Borostyánút feletti ellenőrzés megszerzése végett. A rómaiak nagyjából 400 éven át uralkodtak a területen. A gazdag és nyüzsgő Celeiát korabeli beszámolók Második Trójának is nevezték – a népes várost vastag falak, erős tornyok védték, a kereskedelmi utak találkozásánál pedig az akkor ismert világ népei mind megfordultak, azaz valódi világváros lehetett a maga idejében, ahová nyugdíjazott veteránok is előszeretettel telepedtek le. A kelta, természethez közeli istenek követése mellett virágzott a Mithrász-kultusz és idővel persze a kereszténység is. A város területén egy ókeresztény bazilika romjait is megtalálták.

Római országút a várkastély pincéjében

A gazdag város tündöklésének a birodalom hanyatlásának egyik okaként számon tartott népvándorlási hullám vetett véget. A barbár népek támadásainak kezdetben ellenálló várost Attila hun seregei rombolták földig. Ezután megkezdődött a földművelő szlávok betelepülése. A középkor első évszázadaiban nem volt különösebb szerepe a városnak, de az 1100-as évektől fokozatosan egyre több és több említést tesznek róla a krónikák, feljegyzések. A Sanneck család tagjai, amikor megszerezték Celje vagy németül Cilli várát, politikai ambícióiktól hajtva a város felvirágoztatását szorgalmazták – ez még nagyobb ütemben folytatódott, amikor hercegi rangot is kaptak. A 15. század elején nagy építkezések zajlottak, megjelentek a zsidó bankárok, kereskedők, végül az 1430-as évekre újra városként tekintettek Cillire. Eljött a második virágkor, II. Frigyes (akiről korábban már szó volt), megszerezte a Stájerországi városok kiváltságait Cilli számára. Ekkor építették meg a reneszánsz palotát (alsóvár) és a városfalakat is megerősítették, tudósok, humanisták tevékenykedtek a városban. A Cillei család 1456-os férfiági kihalásával azonban egy öröklési szerződés miatt a Habsburgokra szállt a város tulajdonjoga.

Celje látképe a 18. században (Johannes Hötzel - J.v. Rainhofen.)

Így hát a Habsburgok uralma alatt, Alsó-Stájerország részeként fejlődött tovább a város, némiképp veszítve a virágzó kulturális értékből, melyet a Cilleiek adtak neki. Gazdaságilag azonban továbbra is releváns tudott maradni, mivel a Magyar Királyság és Itália közötti kereskedelmi útvonalon feküdt. A városnak persze időközben rengeteg kihívással kellett szembenéznie, többek között árvizekkel és földrengésekkel. A 19. században a vasút bevezetése meghozta az ipari forradalmat. Az óváros legtöbb ma is álló épülete a vasút bevezetésétől az első világháborúig tartó időszakban épült. A 19. század végén a nemzeti mozgalmak felerősödése miatt konfliktusok gerjedtek a város német és szlovén lakossága között, a lakosság kettészakadt – ebben az időszakban mindkét nemzetiség saját városházát épített magának, melyek napjainkig emlékeztetnek erre az ellentétekkel teli időszakra.

Az óváros madártávlatból

A második világháborúban a náci megszállás, a háborút követően pedig a jugoszláv kommunista rezsim szedett rengeteg áldozatot. A várostól nem messze, Teharje településen található náci katonai tábort a jugoszláv titkosszolgálat foglalta el, melyet koncentrációs táborrá alakítottak, a háború utáni néhány hónapos időszakban pedig több ezer embert mészároltak le törvényes ítélet nélkül, a nácikkal való kollaboráció vádjával. A mészárlás egyes részleteire csak a 90-es években derült fény, egészen addig titkosítva voltak.

Szerencsére az utóbbi évtizedek sötét múltját már maga mögött tudta hagyni Celje, a gyönyörűen renovált városközpont, a pezsgő, rendezvényekkel teli kulturális élet, a nyüzsgő utcák, remek kávézók és éttermek, a turistabarát látnivalók és a csodálatos természeti környezet miatt a városról alkotott benyomásom külső szemlélőként, hogy kellemes, hangulatos, barátságos.

A Cilleiek uralma és hanyatlása

A fantasyregények írói gyakran merítenek ihletet történelmi szereplők életéből, és bizony a Cillei ház gazdagságát, politikai ármánykodásait, vagy éppen családi drámáit akár még a Tűz és Jég Dalának Lannisterei is megirigyelnék.

A Cilleiek birtokai hatalmuk csúcsán (Forrás: Wikipedia)

A Sanneck család 1322-ben örökölte meg a Vovberkek kihalása után Celjét, hatalmuk gyorsan növekedett a város gazdaságával egyetemben, főleg miután IV. Lajos német császár gróf rangot adományozott nekik 1341-ben. Innentől kezdve nevezték őket Cilleieknek, mivel a központjuk Cilli/Celje városa lett. A család tagjai profi dinasztikus politikát folytattak, próbálva relevánsak maradni az európai politikai színtéren, jövedelmező beruházásként is értelmezhető házasságokat kötve. A 15. század elejére birtokaik a mai Szlovénia, Horvátország és Magyarország területeire kiterjedtek, így olyan jelentős politikai rangokat is magukénak tudhattak, mint például a horvát-szlavón-dalmát bánság, vagy a zagorjei hercegi cím. A Cilleiek lányaikat Közép-Európa nagy uralkodóházainak tagjaihoz adták, így például a lengyel Piastokhoz és Jagellókhoz, vagy a bosnyák Kotromanicsokhoz.

A csúcsra törésükben fontos szerepet játszott a katasztrofális kimenetelű, Nikápolynál lezajlott 1396-os ütközetben való részvétel. II. Hermann a török fogságba került Zsigmond király segítségére sietett és kimentette a szorult helyzetből, cserébe Zsigmond neki ajándékozta Zagorje tartományt, illetve néhány horvát várost. Aztán a 15. század első éveiben a királyhoz a politikai ambíciói miatt is hűséges Hermann ismét megsegítette Zsigmondot.  Miután 1395-ben első felesége, Anjou Mária meghalt, kérdésessé vált a király legitimitása. Továbbá a magyar báróknak nem tetszett, hogy a király a hozzá hű, hadjárataiban résztvevő alacsonyabb rangú nemeseket bárói rangra emelt, így összefogtak ellene és elfogták. A királypárti bárók természetesen a segítségére siettek, ligájuknak Garai Miklós és persze Cillei Hermann volt a két vezetője (akik a későbbi Sárkány lovagrend alapító tagjai közé tartoztak). A fogságból Zsigmond kiszabadult, aminek persze ára volt: fel kellett bontania tervezett házasságát Piast Margittal és Hermann lányát, a Zsigmondnál jóval fiatalabb Cillei Borbálát kell feleségül vennie.

Bellifortis - Cillei Borbála (forrás: Wikiwand)

Cillei Borbála egyike a legmegosztóbb történelmi személyiségeknek a középkori Európában. Az akkori magyar nemesi családok nem voltak megbékélve a Cilleiek nagyravágyó politikájával, és egyébként is jellemző volt a családra a hűtlenség és a családon belüli ármánykodás, így aztán könnyedén elhitették a több nagy birodalom kormányzását egyszerre folytató, elfoglalt királlyal, hogy Borbála megcsalja őt, 1419-ben száműzte is udvarából. Egyes történészek szerint valójában Zsigmond csak nem volt megelégedve felesége igen határozott elképzeléseket követő kormányzási módszereivel. A korabeli beszámolók alapján ha a pletykák igazak is voltak, Zsigmondot sem kellett félteni, hiszen ő sem vetette meg más nők társaságát. Hűtlenség ide vagy oda, Borbála korának egyik legfurmányosabb politikusnője volt, akit a kortársai félelemmel vegyes csodálattal, vagy éppen utálattal szemléltek. Borbála végül természetesen visszakönyörögte magát Zsigmond kegyeibe, melyben lányuk, Erzsébet is szerepet játszhatott.

A város és a család címere (forrás: celje.si)

Néhány évvel azután, hogy Zsigmondot Német-Római császárrá koronázták, uralkodásának utolsó évében a Cillei család is hatalmának csúcsára ért – a Német-Római birodalom hercegi címét is elnyerték. A Habsburgok Zsigmond halála után nem ismerték el a Cilleieket egyenrangúként (a 14. században még a vazallusaik voltak), így háborúskodás tört ki közöttük. Az 1443-ban a két család között kitört háborúból a Cilleiek kerültek ki győztesként, ami így megszilárdította az uralmukat. Cilli grófjainak uralma a csúcson ért véget, II. Ulrikkal.

Ulrik folytatta nagyapja és apja ambiciózus politikáját, sőt, túl is szárnyalta őket befolyásával a Német-Római birodalom és a Magyar Királyság politikájába. A Habsburgokkal vívott háborúból győztesen kijött család végül szövetséget kötött riválisaival, II. Habsburg Albert német és magyar király pedig tábornokává tette meg Ulrikot. Albert halála után Ulrik rokona, az özvegyen maradt Luxemburgi Erzsébet támogatására indult, majd elősegítette az Albert halála után nem sokkal született László megkoronázását. Ulrikot persze nem a rokonai iránt érzett jószándék vezérelte: meglátta a lehetőséget abban, hogy a kiskorú király támogatójaként hatalmas befolyása legyen az ország politikájában. Ezt több mint egy évtizeden keresztül tartó rivalizálás követte a Cilleiek és a Hunyadiak között, akik kölcsönösen szabotálták egymás tevékenységét, így gyengítve az egyre erősödő török veszély elleni védekezés lehetőségét is.

Ulrik 1452-ben gyakorlatilag régensuralkodóvá vált, miután III. Frigyes császártól kikényszerítette az V. László feletti gyámságot, ezt Hunyadi és támogatói nem tűrték és a királyt Prágába vitték. A két család közötti rivalizálást házasságkötéssel és közös túszejtéssel próbálták elsimítani. Ulrik apja halálával 1454-ben még nagyobb vagyonra tett szert, és úgy tűnt, a karrierje csak felfelé ível. Az 1456-os nándorfehérvári ütközet után nem sokkal Hunyadi János pestisben elhunyt, ekkor az országgyűlés Ulrikot tette meg kormányzóvá (minden bizonnyal azzal az indokkal, hogy a Hunyadiakra már nem igazán van szüksége a királyságnak, miután a déli határvédelem a törököre mért vereség miatt "feleslegessé" vált). Hunyadi János fia, László azonban ezt nem hagyta annyiban, a királyt és Cilleit Nándorfehérváron csapdába ejtette, végzett az újdonsült kormányzóval, majd magának követelte a rangot a királytól. A történet többi részét pedig már jó eséllyel ismerjük - V. László végül nem hagyta bosszú nélkül nagybátyja halálát...

II. Cillei Ulrik koponyája

Így ért hát véget a csúcson Celje grófjainak az uralma. A legenda szerint Ulrikot felesége nem akarta elengedni Nándorfehérvárra, miután fekete hollót látott, amit rossz ómennek tartott. És végül a jóslat, ha jelképesen is, de igaz volt: tényleg egy hollóval díszített címerpajzsú Hunyadi végzett vele. A Cilleiek persze ténylegesen nem haltak ki: a családnak női ágon még ma is élnek leszármazottai, örökségük pedig Celje városának képében is továbbél.