Elérkezett az idő: mi is elindultunk azon a bizonyos másfélmillió lépéses úton. Az Országos Kéktúrát a hozzánk legközelebb eső, hazai pályának mondható szakasszal kezdtük meg, Bélapátfalvától Dédestapolcsányig, próbálva új szemszögből tekinteni a jól ismert, imádott tájakra. Ismét bebizonyosodott, hogy a Bükk még sokadszorra is tud újat mutatni. 

Szeptember elsejével ismét bezárkóztunk, ezzel egyrészt a szokásos őszi Magas-Tátra, Murányi-fennsík terveinknek lőttek, aminek nem örültünk. Másrészt viszont ez az időszak egy lehetőség arra, hogy egy picit rácsodálkozzunk közvetlen környezetünk szépségeire is, ahogy azt tavasszal is tettük. Magunkba fordulás helyett irány a tiszta levegő, a természet!

A térképes polcon lapuló Országos Kéktúra igazolófüzetek is előkerültek. Itt az idő, „indulj el egy úton”, szólal meg fejünkben a kultikus sorozat mára már szinte közhellyé vált főcímdala. Így aztán nem halogattunk tovább, engedelmeskedtünk a hívásnak. Igaz, hogy egyelőre többnapos vándorlásra nincs lehetőségünk, ezért milyen jó, hogy itt van a „kertvégiben” egy több mint 100 kilométer hosszú szakasz, amit akár többnapos részletekben is könnyedén bejárhatunk.

A hozzánk legközelebb eső szakasszal kezdtünk, mely Bélapátfalvától Dédestapolcsányig vezet át a Bükk-fennsíkon, a Magas-Bükk bércein át. Ezt a tájat már kis túlzással ugyan, de úgy ismerjük, mint a tenyerünket, legalábbis magabiztosan mozgunk a kesze-kusza útvonalak között, ismerve a terepviszonyokat. Logisztikailag az autó plusz tömegközlekedés kombinációját választottuk, a hozzánk közelebb eső Dédestapolcsányban letettük az autót és a hajnali busszal utaztunk egészen Bélapátfalváig. Több mint harminc kilométer és a Bükk-fennsík tiszteletet parancsoló meredélyére felvezető emelkedő állt előttünk. A vasútállomás melletti oszlopon találjuk a bélyegzőt, a pecsételéssel hivatalosan is megkezdődik a kaland.

A Bél-kő megcsonkítva is büszke bérce

A reggeli derengés mesebeli fényjátéka szebbnél szebb színekbe öltözteti a ködpaplanból előbújó tájat. A Bél-kő monumentális, bányászattal megcsonkított ormai az előtte elterülő mezőkön legelésző tehenekkel egy pillanatra az Alpokat idézik meg, de gyorsan elfeledjük a hasonlatot: minden helyet önmagáért kell szeretni, legyen az több ezer méter magas hegyláncolat, síkság, vagy egy méltóságteljes, a két véglet között elhelyezkedő középhegység. Itt kell lenni, megélni testben-lélekben az utat, és értékelni a természet megannyi apró csodáját.

A Lak-völgyi tó partján megreggeliztünk, figyelve több száz fecske látványos légibemutatóját, figyelve a palócok ősi szent hegyének megcsonkítva is büszke ormait. A keletre húzódó hegyek mögül a nap csak ekkor bújt elő, megvilágítva a lépcsőzetesen lebányászott hegyoldalt. A Kárpátok és a végtelen síkság között őrt álló hegység ilyenkor, az átmeneti időszakokban a leghangulatosabb, ilyenkor érezni igazán, hogy a Bükk különleges. Nem véletlen, hogy itt, a hegység peremén ősi szakrális emlékek sorakoznak, a régmúlt idők pogány szentélyeit később a szerzetesek vették gondozásba. Nem véletlenül épült a Bél-kő sziklagerince alá éppen a Háromkút ősidők óta áldozóhelyként tisztelt forrásaira a középkorban a ciszterci apátok kolostora. A térképet böngészve a környék helységnevei is misztikus, szakrális eredetre utalnak: Oltár-kő, Őr-kő, Ördög-hegy, Áldozó-völgy. Az ősi pogány vallási motívumok e palóc tájon a kereszténység idejében is továbbéltek, továbböröklődtek.

A Lak-völgy bájos tisztásait elhagyva belépünk a bükkfa-oszlopokkal alátámasztott erdőkatedrálisba, ahol még utoljára, a tiszta vizű karsztforrásokban feltölthetjük palackjainkat, mielőtt nekivágnánk az óriási karszttömbnek, ahol felszíni vízfolyás egyáltalán nem akad. A fölénk magasodó hegyek a napfény elől elzárnak minket, a reggelek koraősszel pedig már igen hűvösek. Nem kell aggódni, sokáig nem fázunk: az első nagyobb nyeregbe meredek szerpentinösvény vezet fel minket.

A Bükkben egyre többször találkozhatunk az elszaporodó uráli bagollyal

Az emelkedőt legyűrve a Katonasírokhoz érkezünk, a második világháború végén az előrenyomuló szovjet hadsereg elleni kis létszámú, de kitartó német ellenállás emlékhelyére. A szépen gondozott sírhelyek mellett fontos turistaút-csomópont van. Közvetlenül felettünk ismét írott történelmünk előtti emlékhely, a bronz- és vaskori népek által lakott Kelemen-széke, vagy régebbi nevén Töröksánc. A sánccal körbevett erőd alatti erdészeti úton kicsi fekete vadmalac túrt a keréknyomban. Az óvatlan állatot percekig figyelhettük, ahogy felmászott a hegyoldalba és leheveredett a napra, egy bükkfa tövébe, ahol kővé dermedve várta, hogy végre eltávozzunk és folytathassa dolgát. Szerencsés napnak indult ez. A Fennsíkra felvezető meredek, ördögszántotta kaptató mellett régi mészégető gödrök maradványai emlékeztetnek, hogy régen miből éltek a helybéliek.

A magát kőnek álcázó, sütkérező kismalac

Kisvártatva a Sándor-hegy és Oltár-kő körüli mezőkre érünk, a zöld füvet az őszi kikericsek valóságos tengere festi rózsaszínre és lilára, a környező erdők agancsos szarvasbikák bőgésétől visszhangoznak. Bár a Nap még hétágra süt, a reggelek már csípősek, a lombkorona zöldjébe már egyre több sárga és rozsdabarna vegyül. Ilyen a szeptember vége a Bükkben, ilyen két évszak találkozása két különböző esszenciájú táj találkozásánál. Az erdő még utoljára életre kel, talán még jobban, mint az évben bármikor, még utoljára erőre kap a természet, hogy aztán őszi színpompába borulhasson a táj, majd a levelek lehullásával megkezdődhessen a tél.

A szabályokat betartva végig a kéken maradunk, de az Őr-kő kitérőjét hiba lenne kihagyni. Annál is inkább, mivel felfelé a kék háromszögön egy igen érdekes jelenségbe bukkantunk, kicsit olyan volt, mintha egy mesekönyv lapjai elevenedtek volna meg. Először a zörgő avarra és a mocorgásra lettem figyelmes, majd megláttam, hogy egy sötét színű sündisznó valami hozzá hasonló méretűvel viaskodik, amiről pár másodperc után kiderült, hogy egy hatalmas varangy. A varangy nagyokat ugorva próbált meglépni a tüskés jószág elől, de az fürgén utolérte. Ekkor - próbálva a lehető legkevésbé közbeavatkozni a számomra érthetetlen jelenségbe – közelebb léptem, mire mindkét állat megdermedt, akár a rossz gyerekek, akiket rajtakapnak valami csínytevésen. Szegény süni elég egyértelmű jelét adta a félelemnek, reszketett és nagyokat szipogott, közelebb húzódva a varangyhoz, aki rezdülés nélkül tűrte jelenlétünket. Néhány fénykép után ott is hagytuk őket, hadd csinálják végig amit elkezdtek. Ha valaki tud magyarázatot adni erre, írja meg nekünk! Nekem több elképzelésem is van: bár a sünök esznek békákat, ez a varangy valószínűleg túl nagy préda lett volna – így az is elképzelhető, hogy összekaptak valami táplálékon. És még egy érdekesség, melyet rövid kutatómunka után kiderítettem: a sünök a hatékonyabb védekezés érdekében a varangyok bőréről lerágott méreggel köpik be a tüskéiket. Hihetetlen, milyen érdekességeket figyelhetünk meg a természetben!

A furcsa páros

Olyannyira ámulatba ejtett a jelenet, hogy a túrabotokat ügyesen ott is hagytam (szerencsére az ösvény közepén, így amikor, már az Őr-kőről lefelé jövet kerestem, könnyedén megtaláltam). Az Őr-kő pedig szokásos módon pazar kilátással kecsegtetett, melyhez kiváló aláfestőzenét adtak a soha meg nem álló fecskék, a károgó hollók és a szüntelenül bőgő szarvasbikák. Alattunk a Délnyugati-Bükk völgyei húzódnak, melyek a széles, a Fennsík és a Várhegy közé szoruló Tárkányi-medencébe torkollnak. Jobbra a Bél-kő helyét csak sejteni lehet, balra a Fennsík déli letörésén húzódó Kövek-vonulatának tagjai sorakoznak, közvetlen közelünkben a Pes-kő, távolabb a bükki kövek királya, a Tar-kő.

Az Őr-kő erdő felé magasodó tömbjén

Leereszkedve, majd az Őr-kő rétet elhagyva töbrök oldalán kanyarog utunk, mellettünk a Kerek-rét tisztása. Sziklagerincet keresztezve kilátásunk nyílik, ez a Pes-kő –kapu sziklája. A fokozottan védett, merész letörésű Pes-kőre ezúttal nem merészkedtünk ki. A szikla szláv eredetű neve arra utal, hogy oldalában barlangok nyílnak. A túra egyik legfárasztóbb, de egyben legszebb része is a Kövek-vonulatának méltóságteljes sziklaormain, vad rengetegein való átkelés. Itt a Bükk 8-900 méteres magasságban a Kárpátok hírnökeként díszeleg, a hegyi bükkösökkel, a kaszálórétekkel és a mélységbe szakadó keskeny völgyekkel.

A nomád szálláshelyként berendezett Cserepes-kői barlangüregnél (és pelelaknál) nyomtunk egy pecsétet, majd az ördögszántásos, „cserepes” hegyoldalban egy hátravágódó völgyet kereszteztünk. Az egész Országos Kéktúra egyik legikonikusabb párszáz métere következik az ezt követő szakaszon – a meredeken lejtő hegyoldal sziklagyepén harántolva vezet az ösvény, az alattunk elterülő Vöröskő-völgyre nyíló gyönyörű kilátással. Elmellőzzük az egykori pogány áldozóhely, a Vörös(Véres-)-kő hosszan kiugró sziklagerincét, majd egy keskeny völgy egyenesen a Virágos-sár-lápába, vagy ismertebb nevén a bükki Őserdőbe vezet. Az elkerített, kétszáz éve nem bolygatott, természetszerű hegyi bükkös valóságos erdei idillt mutat: az ezüstszürke kérgű bükkfák mindenféle méretben előfordulnak, van közöttük néhány centiméteres magonc, délcegen, egyenes törzzsel az égbe törő egyed, de vastag törzsű, szerteágazó lombkoronájú, többszáz éves ősóriásból is akad néhány. Az életet adó holtfa itt nem csak a földön hever, de bőven találunk félbetört törzzsel álló, odvakkal és taplógombával sűrűn borított, élőnek már semmiképp nem mondható, mégis létfontosságú fákat.

Az ilyen látványért érdemes elindulni a Kéken

Megkerülve az ősrengeteget, a Tar-kő kíméletlen emelkedője következik. A mi edzett testünket már nem viseli meg a kaptató, de a lankásabb terephez szokott kirándulónak bőven meggyűlhet vele a baja. Ha nem figyelünk, nem feltétlenül vesszük észre a kiágazó, kék átlós vonal jelzést, mely a Tar-kő monumentális sziklacsúcsára vezet ki (a rossz irányba – egyenesen előre - mutató OKT útirányjelző táblán  valaki a Tar-kő mellett szereplő „köszszépen” felirattal fejezte ki háláját).

Egy biztos: a Tar-kő nem az a hely, ahol magányosak leszünk. Itt mindig bőven akadnak kirándulók, túrázók, ami a csodálatos kilátás mellett a könnyű megközelíthetőségnek is köszönhető. De rendben is van ez így, rászolgál népszerűségére! A 950 méterrel a tengerszint felé emelkedő sziklacsúcs Magyarország legmagasabbra emelkedő természetes sziklakilátója. Ellátni innen Tokajtól a Kékesig, a Bogácsi víztározótól a Tisza-tóig. A szomszédban a Három-kő kiterjedtebb, de kevésbé merész sziklaformái sorakoznak, másik irányban, jóval alacsonyabban a Vörös-kő szirtje ugrik ki merészen a szurdokvölgy felé. A Tar-kő az egész Dél-Bükk felé igazi óriásként tornyosul, fentről lepillantva térképként terül el alattunk a hegyes-völgyes, szétszabdalt táj.

A szirten való ücsörgést egészen spirituális élménnyé emelte az égen cikázó több tucatnyi éjfekete holló igéző játéka. Az elbűvölő, nagytermetű, mítoszokból előlépő madarak hangosan károgva, rikácsolva szelték a levegőt, pörögve-forogva siklottak, néhány pillanatra teljesen átadva magukat a zuhanásnak, míg a szél újra nem kapott a szárnyukba. A szomszédos sziklaperemen gyülekeztek és onnan indultak el újra és újra, látványos mutatványokkal szórakoztatva magukat (és persze minket is).

A Tar-kőről való leereszkedést követően a Fennsík töbrös-borókás rétjein, kikericstengerrel és szártalan bábakaláccsal borított mezőkön és erdei utakon jutottunk el alig több mint egy óra alatt Bánkútra. Szívünknek kedves, barátságos helyek ezek, rengetegszer tapostuk már a Keskeny-, Zsidó- és Faktor-rétek ösvényeit, az utánozhatatlan bükkfennsíki táj útjait. Bánkúton a Turistaházhoz leereszkedve pecsételtünk, majd megpihentünk a sípályák alatt, a ház előtti padokon. Pár méterre félig bolyhos vörösbegyfióka figyelt minket érdeklődve.

A fennsíki kaszálórétek csodái

A legendás bánkúti tűzcsapdémon

Morcos vörösbegy

Mire megkezdtük az ereszkedést az Ördögoldal meredeken, de egyenletesen ereszkedő lejtőjén, már késő délutánra járt, ami a természetben mindig mesebeli fényjátékkal jár együtt. A lombkoronán egyre alacsonyabb szögben átszűrődő fénysugarak, a lenyugodni készülő nap megnyugtató melege mind olyan apró dolgok, melyek mellett hajlamosak vagyunk elsiklani, pedig ezek az apróságok teszik igazán széppé a természetben töltött időt.

A Verebce-tető nyergében újra letűnt korok emlékeibe botlunk, a bronz- és vaskori szkíták legnagyobb bükki erődített telepének sáncárkain kelünk át. Az itt végigvezető új tanösvény végigjárását mindenkinek ajánlom, bepillantást nyújt egy olyan korba, melyről szinte alig tudunk bármit. A szerteszét szóródott és halmokba rakott gömbölyű parittyakövek, a sánc oldalába fúródótt nyílhegyek százai sokat elárultak a régészek számára: itt bizony csata volt. Az avatatlan szem persze nem veszi észre ezeket az apróságokat, illetve azt sem, hogy ha balra lenézünk a mélységbe, akkor mesterségesen kialakított teraszok, az egykori erődtelepülés teraszainak tucatjai húzódnak alattunk egészen a völgytalpig. Többek között az ilyen apróságok felfedezésében segít minket az igényes tájékoztatótáblákkal felszerelt tanösvény.

Nem hagyhattuk ki, hogy az árnyas erdőből az arany órában felkapaszkodjunk a Kisvár (egyébként fokozottan védett) csúcsára A Bükk legmerészebb, legvadabb sziklatornyára egykor a sárga háromszög jelzés vezetett, még a legkönnyebb útvonalon is szükségünk van a kezeinkre, sziklamászás nélkül nemigen juthatunk fel a csúcsra. Ami fent fogadott minket, a körpanoráma és teljes nyugalom volt: a napsugarak aranyszínű fényáradatában, a zöld bundás hegyek ölelésében egy pillanatig sem éreztük, hogy máshol szeretnénk lenni.

Idill a Kisváron

Már csak néhány kilométer állt előttünk. Leereszkedtünk óriási, jég által kifagyasztott és letört sziklatömbök mellett a Vár-völgy szurdokába, ahol a bővizű, szépen foglalt Vár-forrásból való vízvételezést kár lenne kihagyni. A Baróc-patakon való átkelés után az ördögbordák közé szorított, sziklafalakkal tagolt, délután már árnyas és hűvös szurdokban vezet utunk. Az egykor itt zakatoló kisvasútra már csak a töltés és támfal emlékeztet. A Szőlő-kő meredélyét elhagyva kijutunk a lillafüredi országútra, ahonnan a Mályinka feletti Begyeleg-hegyre térünk le. A Nap már erősen lemenőben volt, mire aznapi utolsó pecsételésünket megejtettük a Sanyi kocsmájában. Duplán pecsételtünk (még az előző kiadású füzetünk van), mert Dédestapolcsányban nincs bélyegző, annak ellenére, hogy sokkal logikusabb lenne ott befejezni ezt a szakaszt, tekintve, hogy tömegközlekedéssel akár például Budapestről is közvetlenül elérhető.

Már sötétben érkeztünk meg az autóhoz. Reggeltől estig, pirkadattól alkonyatig meneteltünk a kéken, átszeltük a Bükköt. Ezt a szakaszt mindenkinek egyben bejárva tudom ajánlani, ha nem is egy nap alatti bejárással. A hegyen több helyen is aludhatunk, bivakolni (sátor nélkül) akárhol lehet, Bánkúton pedig ott a turistaház, vagy a Fehér Sas Panzió. Harmincöt kilométert tettünk meg, nem sietve, nem kapkodva, kiélvezve a szép időt, a különleges látványt, új szemszögből tekintve a már számtalanszor bejárt tájra. Így már csak 1.455.698 lépés van hátra a másfélmillióból (Ha az átlagos, 79 centiméteres lépéshosszt nézzük). :)

Sarlós félhold a Dédesi várhegyek felett. Rögtön a török ostrom jutott eszembe, amikor a védők rárobbantották a tornyot a várba bevonuló törökökre.

Hallottuk már helybéliektől, hogy a Bükkben nincs fantázia, hogy unalmas. Én úgy gondolom, hogy aki ezt mondja, az nem ismeri igazán, nem érti a hely szellemét, vagy csak nem képes helyükön kezelni a dolgokat. Persze, minket is csábítanak a magas, zord hegyek, a messzi tájak és persze, engedelmeskedünk a csábításnak, de ahogy korábban írtam, a hasonlítgatással elvész az érték, elvész a varázs. Minden hely mást tud nyújtani számunkra, minden hely másért szép. A helyes hozzáállás, ha próbáljuk felfedezni az apróságokat, ha próbáljuk kiélvezni a pillanat örömét, másképp az élmény semmissé lesz. És ez nem mindig könnyű, de végeredményben megéri a fáradozást. Úgy vélem hogy ha a Kéket ebben a szellemben járjuk végig, az 1168,7 kilométer sokkal több élményt nyújt majd nekünk, mint azt várnánk. Már várjuk a folytatást!

Köszönöm, hogy elolvastad a cikket! Ha tetszett, kérlek, nyomj egy 'tetszik'-et a Facebook oldalunkra is!