Régmúlt időkről mesélnek a Polyána gyűrű alakban emelkedő bércei. Mesélnek arról a nem is oly régi időszakról, amikor a természet volt az úr, mikor az áthatolhatatlan őserdőben szabadon járt-kelt minden állat, az ember pedig nem sokkal emelkedett ki közülük. Jánosikról, a híres rablóról, aki az őserdőt és a zegzugos sziklákat kihasználva keresett menedéket a hegyvidéken. Mesélnek évmilliós történeteket a Föld erejéről, amely képes hegyeket kialakítani, megmozgatni, tűzzel és porral betemetni mindent. Több ezer méter magas csúcsokról, melyek egész egyszerűen eltűntek, mert őket a vulkáni tevékenység sem kímélte, ezután pedig évmilliókon keresztül a szél, a jég, a víz koptatta, elhordta, felaprózta, s már csak kisebb magaslatok, szirtek, sziklák, kúpok dacolnak a külső hatásokkal. És mi elmentünk, és meghallgattuk ezeket a történeteket, láttuk a végkifejletet a saját szemünkkel, az előzményeket pedig legalábbis a belső szemeinkkel.
A Bisztra-vízesés
Húsvét vasárnap indultunk útnak, hogy felfedezzük az egykori szupervulkán maradványait. Gondoltuk, itt talán nyugisabb lesz az ünnep, nem lesz akkora forgalom – tévedtünk. Úgy tűnik, hogy az általunk szinte teljesen ismeretlen hegyvidéket szomszédaink nagyon megkedvelték az utóbbi időben, de azért szerencsére nem volt hatalmasnak mondható tolongás. A kiindulási pontként választott Herencsvölgy (Hrinová) tőlünk körülbelül két órára van autóval, a főútvonalon gyorsan, kényelmesen, nagyobb szerpentinkanyarok leküzdése nélkül lehet eljutni ide. A Polyánaalja szórványtelepüléseiben nagy volt a mozgolódás, sokan a templomba készültek. A kis dombokra, bércekre, völgyekbe épült falvak között érdekes kanyarokat leírva vezet fel az út, közben elképesztő panorámával. A túránk tényleges kiindulópontjára, a Bystré-völgy parkolójába egy keskeny úton gurultunk be, a mi autónk volt aznap a második.
Valahogy, bár majd’ 1500 méterrel a tengerszint fölé emelkedő hegységről van szó, nincs az az igazi, zord hegyvidéki hangulata a hegy déli oldalának. Inkább egy bájos, idilli dombvidékre emlékeztet. Persze a parkolónál, az erdő kezdeténél máris szertefoszlott minden kételyem ezzel kapcsolatban. Az Északnyugati-Kárpátok egyik utolsó megmaradt vadonjában járunk. A hegység egyedülállóan hordozza magán a Miocén vulkánosság felszínalaktani nyomait. A kutatások alapján a vulkán kitörése az egész bolygóra hatással lehetett, a vulkánkitörési index értéke 6-7-es értékű volt. Az egykor kúp alakú vulkán teteje, üst alakú belseje a sorozatos rétegvulkáni kitörések, robbanások után beszakadt, magába roskadt, így az egykori csúcs teljesen eltűnt. A hegygerinc által körülvett üst alakú képződmény közepébe pedig később a lefolyó vizek völgyeket vájtak. Így keletkezett a hegység egyik legmarkánsabb, csak felülről érzékelhető ismertetőjegye, a 18 kilométer átmérőjű gigantikus kaldera. A szinte kör alakú vulkáni képződményt csak egy oldalról törte át a folyóvíz, így a gyűrű folytonossága csak ennek a nagy vízgyűjtő területtel rendelkező pataknak a hegységből való kilépésénél szakad meg. A vulkáni tevékenység vége óta a külső hatások romboló ereje formálja a tájképet. A külső, lágyabb takarót ahol az erózió lepusztította, felszínre bukkantak a mélyben rejtőző, keményebb, ellenállóbb sziklaalakzatok, melyek még dacolnak az elemekkel. Az egykori, hatalmas andezitsziklák ki vannak téve a hőmérsékletingadozás, a jég, a víz, a szél erejének, a jégkorszak óta így folyamatosan darabolódnak fel a képződmények, látványos sziklaalakzatok képződnek ezáltal.
A hegység területe pedig valódi vadon, a régi kaszálókat, legelőket leszámítva nagyon kevés helyen szakad meg a természetes erdőtakaró, nem véletlen így, hogy a hely bekerült az UNESCO bioszféra rezervátumainak listájába. A szlovák (és magyar) természetvédelemnek mindenhol úgy kellene működnie, mint a Polyána területén. A védett területen az erdőt ne vágjuk ki, hagyjuk a természetes folyamatokat érvényesülni.
Rövid készülődés után, medvecsengővel „felfegyverkezve” indultunk el a völgyben vezető műúton. A hegység igazi paradicsoma a nagyragadozóknak, igen sűrű a medveészlelések száma, így nem árt minél jobban tudatni velük, hogy mi is a közelben vagyunk. Egyébként pedig épp az ilyen helyeken kevésbé veszélyesek ránk nézve a medvék, mivel itt nincsenek még hozzászokva a jelenlétünkhöz, városi környezetben, vagy egy népszerű turistaparadicsomban sokkal jobban kell a velük való találkozástól tartani. De természetesen itt sem árt óvatosnak lenni, és a medvékre vonatkozó legfontosabb írott vagy íratlan szabályokat betartani, hogy egy esetleges konfrontációt mindenféle gond nélkül megússzunk. Bár mint utólag kiderült, egyáltalán nem volt ok aggodalomra, mivel viszonylag sok kiránduló merészkedett az érintetlen rengetegbe aznap.
Érdemes elolvasgatni az út mentén a tanösvény tábláit, melyekről számos érdekességet tudhatunk meg a Polyánaalja szlovák lakosságáról, az életmódjukról, a gazdálkodásról, a természeti értékekről.
A völgyben ahogy elhagyjuk a bitumenes utat, úgy kezd el meredeken emelkedni utunk. Rövidesen megjelennek az első vulkáni sziklaképződmények a patakmederben szanaszét heverve. A lombhullató szurdokerdőből ahol egy nagyobb kaptatónál sűrű fenyvesbe érkezünk, egyre gigantikusabb sziklákat kerülgetünk, a patak vize hol a sziklák alatt, hol azokon átfolyva bukdácsol egyre csak alá.
Előttünk hirtelen sziklatorlasz jelenik meg, a magasból pedig fátyolként hullik alá a Bisztra-vízesés kétágú zuhataga. Különleges látvány a kaldera külső pereméről alábukó 26 méter magas zuhatag, amely a vízpermetet egészen messzire repíti. Jobb helyet nem is találhatnánk a reggeli elfogyasztására, mint a vízesés alatti padot. Amíg itt üldögéltünk, máris megjelentek a kirándulók, fényképészek, hogy a különleges természeti emléket ők is megcsodálják. A napsugarak szerencsés esése miatt még egy kis szivárványt is felfedeztünk a bal oldali, vékonyabb sugarú zuhatag lábánál.
A vízeséstől hogyan tovább? Naná, hogy létrákon keresztül! Először a Szlovák Paradicsomból már jól ismert doronglétrasoron tudunk a vízeséshez közelebb merészkedni. A vízesés lábához még egy kis vashidat is raktak, hogy minél jobb fotót lehessen készíteni (illetve, hogy ne a patakmeder csúszós kövein ugráljon mindenki, potenciálisan eltaposva egy szalamandrát). A sziklaküszöb alján látjuk, hogy a doronglétrázás csak a felvezető volt, itt a vályúban egy láncos, egyedi, öt részből összerakott vascsövekből készült létrán tudunk felmászni, a végén még egyet kanyarodni is kell. A létrasor tetején még ugyanennek a létrának a vízszintes, korláttal biztosított változatán is áthidalunk egy szakadékperemet. Arra kiemelten kell ügyelni, hogy itt nincs haladási irányra vonatkozó szabály, a létrán való közlekedés kétirányú, így mivel többen érkeznek általában fentről, mint lentről, igyekezzünk a felülről jövőknek elsőbbséget adni. A Bisztra-vízesés sziklaperemének széléről pedig az erdős völgyre nyílik némi panoráma.
Úton a csúcsra
A zuhatag felett rövidesen elhagyjuk a völgyet, meredekebb kaptató következik a jól kijárt, bükkösben vezető ösvényen, feljebb pedig megérkezünk a hegység nevét adó kaszálórétekre, ahonnan máris körbepillanthatunk a fák felett. Az alhavasi klíma sok növényfaj megtelepedésére ad lehetőséget, viszont mivel mi még koratavaszi időjárásban érkeztünk, egyelőre csak a tavaszi csillagvirág pompázott mindenfelé.
Itt már egyre több, lefelé, a vízesés irányába tartó kiránduló jött szembe, akik között voltak (egyáltalán nem az alkalomhoz illően öltözött) családok, gyerekcsoportok, de hagyományos túrázók is. Ekkor már rájöttem, hogy mindenki az 1200 méteres magasságban lévő parkolóból, a Hotel Pol’ana-tól igyekszik lefelé. El is értük a hotelhez vezető műutat, majd ezután nem sokkal a sípályát, melynek oldalában megjelentek a hófoltok. A hotel jelenleg felújítás miatt zárva tart, viszont az aljában büfé működik – itt sajnos nem igazán fogadták jól, hogy csak minimális szlovák nyelvismerettel rendelkezünk, más nyelven pedig sajnos nem beszélt senki.
A túrát a hoteltől a hegység főcsúcsa irányában folytattuk, a piros jelzés mentén. Először hegyi legelőkön vezet az út, fenyvessel szegélyezve. A Pol’ana-csúcs környékén 200 éves ősfenyők növik be sűrűn a hegyvidéki tájat. A hegység területét 85%-ban erdőség borítja, ennek a nagy része tűlevelű, számos hegyvidék faj itt éri el a déli kiterjedésének határát az Északnyugati-Kárpátok vonulatán belül.
Egy mocsárréten kihelyezett pallókon tudunk átkelni, így a cipőnket sem áztatjuk el, és az értékes mocsári növényeket sem tapossuk el. Az erdőbe érkezve egy szépen foglalt forrást mellőzünk el, ahol a szomjunkat olthatjuk, majd egy gyönyörű nyeregbe érkezünk. A nyereg fenyvessel szegélyezet rétjéről a Nagy-Fátra Rakytov csúcsára nyílik kiváló panoráma. Az északi oldalon varázslatos virágpompa, a kárpáti sáfrány számos példánya kápráztatott el minket. Innentől meredekebben emelkedik utunk a valódi őserdei terepen egészen a csúcs apró platóján lévő tisztásig, útközben egy-egy törpefenyő is színesíti a növények sorát. Az 1458 méter magas csúcson irányjelző tábla mutatja, hogy nem messze van egy kilátópont, viszont a kis sziklabérc tetejéről már csak minimális kilátás nyílik déli irányban, a sűrű fenyőerdő felett.
Pillantás a kaldera pereméről
Azonban nem kell csüggednie annak sem, aki valódi, vadregényes kilátással szeretné gazdagítani a túráját, a csúcstól körülbelül fél kilométerre a gerinc mindkét oldaláról, kipreparálódott andezittömbök pereméről pásztázhatjuk végig a tájat, így aztán nem érdemes itt visszafordulni, inkább kövessük a gerincen tovább a piros jelzést. Április végén a fenyőerdőben ilyen magasságban még igen vastag hóréteg volt, így helyenként térdig vagy derékig elsüllyedtünk benne, de szerencsére nem volt messze úticélunk. Egy irányjelző tábla mutatja két irányban is a piros háromszöggel jelzett kilátópontokat, melyek a szirtek szélére vezetnek.
A Zbojnicki Tanec, azaz a Betyár tánca kilátópont egyenesen a kaldera peremébe enged varázslatos kilátást. Az egykori vulkán gyűrű alakú gerincén belül sűrű fenyőerdő, közöttük apró rétek húzódnak meg, tarvágás, viharkárok sehol. Nagyon kevés helyen láthatunk hasonló panorámát Közép-Európa hegyvidékeiben. Ha pedig a vulkán lankái nem bizonyulnának elég látványosnak, a kilátásra valódi koronát tesznek a környező magashegységek, melyeknek hófödte csúcsai ragyogóan verték vissza a szikrázó napsütést. Meglepően közel van ide a Nagy-Fátra főgerince az 1567 méter magas Rakytovval, a Krizna és az Ostredok vonulatával, mögötte helyenként a Kis-Fátra Kriváni-gerincének 1600 méter feletti csúcsai is felbukkannak. Szinte karnyújtásnyira nyújtózkodnak az Alacsony-Tátra masszív gránitvonulatai, szabad szemmel kivehetjük innen a Chopok sípályáját, a felvonó állomását, vagy akár a Gyömbér-csúcsot is. Ha pedig megfelelő szögből nézzük a kilátást, jobb oldalt még a 2500 méter magas Kriván jellegzetes tömbje is feltűnik, a Magas-Tátra hírnökeként. Túlzás nélkül állíthatom, hogy középhegységi viszonylatban az egyik leglélegzetelállítóbb kilátást kapjuk itt a Polyána kalderájának pereméről letekintve.
Innen visszatérve érdemes a másik oldali kilátást is megcsodálni, ugyanis innen teljesen mást fogunk látni. Alattunk a déli oldal völgyei, dombjai húzódnak, a Polyánaalja hegyi tanyáival. A távolban a Karancs-Medves, a Cseres-hegység, a Klenóci-Vepor és a Murányi-karszt húzódnak. Továbbá innen lehet látni az Alacsony-Tátra főgerincének keleti végét is a Király-heggyel, és a Magas-Tátra számos csúcsát is jó idő esetén.
A Vrchdetva, a Melich-szikla és a Polyánaalja
Ha körtúrát szeretnénk tenni, mindenképp érdemes innen visszafordulni és visszasétálni a már megtett úton a hotelhez, ahonnan választhatunk több variációból. Mi a hosszabb utat választottuk, és a kék jelzésen mentünk lefelé a Vrchdetva 1038 méteres bérce irányába. Bükkösben haladunk lefelé a meredek úton, majd egy gyönyörű ligetes tisztáshoz érkezünk, tele borókával és gyönyörű kilátással Gyetva városára és a környező hegyekre, dombokra. Ilyen környezetben ereszkedünk egy keserűvizes forrásnál kialakított pihenőhelyig.
Ezután bükkösön haladunk keresztül, majd kibukkanunk a Polyánaalján, Skliárovo település határában, ahol megpillantjuk a Melich-szikla kipreparálódott lávatornyát. Az egykori lávafolyam ahogy kővé szilárdult, az erózió folyamatosan koptatta, csak a keményebb, ellenálló részek maradtak meg, ilyen ez a 20 méter magas sziklatömb is.
Innen a Polyánaalja bájos legelőin, a műút mentén, házak között túráztunk tovább. A Polyánaalja a „Szlovák Toszkána” becenevet is megkapta, a mindenfelé hullámzó dombocskák, kis facsoportok, házak, tanyák, legelésző háziállatok kavalkádja miatt.
Amikor a kocsihoz visszaértünk, még bőven álltak a parkolóban autók, mi élményekkel telve indultunk hazafelé a túra után. Körülbelül 18 kilométert tettünk meg, de ez a nem túl hosszú útvonal tele volt látnivalóval, így szinte a teljes napot a hegyek között kalandozva töltöttük.
Tervbe vettük még a közeli Vepor-hegységek felkeresését, valamint szuper lenne a kalderát körbejárni minden oldalról, remélhetőleg a közeljövőben ezt meg is tudjuk valósítani. Ha ehhez bármi tippet tudtok adni, azt nagyon szívesen fogadjuk!
Link az útvonalhoz:
Ha tetszett a bejegyzés, nyomjatok egy tetszik-et a Facebook oldalunkra, hogy azonnal értesüljetek a friss tartalmakról!
Felhasznált források:
http://www.kosutka.sk/hu/stredisko/podpolanie/tipy-na-vylet
