A Tátra vonulatát északkeleti irányból lezáró Bélai-havasok 14 kilométeres mészkőgerince napjainkban szigorúan védett természeti terület. Habár egykor számos turistaút hálózta be a hegységet, napjainkban csak egyetlen útvonalon pillanthatunk be a gyephavasok és mészkőszirtek különleges világába - ezt jártuk be egy augusztusi túránkon.

Távolról szemlélve a Bélai-havasok (Belianske Tatry) vonulata mindig felkeltette a figyelmemet. A Magas-Tátra csipkézett, komor gránittornyaitól annyira elütő mészkővonulat méltóságteljesen őrködik a hegység végváraként. A szelídebb formák és a kisebb tengerszint feletti magasság miatt talán kevesebben látogatják ezt a részt, na persze az is közrejátszhat, hogy első pillantásra igen nehéz kilogisztikázni az útvonalat.

Ugyanis körtúrára nemigen van lehetőség, nincs olyan útvonal, mely visszavinne a kiindulópontunkra, viszont olyan pont sincs a túra útvonalán, ahol érdemes visszafordulni és az eredeti úton visszasétálni. Ezért egyetlen jó megoldást találtunk: tömegközlekedünk. Két lehetséges utat járhatunk be, mindkettő nagyon szép.

Az egyik útvonal szerint Zdiarból a Monk-völgyön (Monková dolina) át a Siroké sedloba kaptatunk, a hegység gerincére. Onnan felmászunk a Felső-Kopa-hágóhoz (Vysné Kopské sedlo, 1930 m), majd leereszkedvén a Kopa-hágóba (Kopské sedlo) a Hátsó-rézaknák-völgyén (Dolina Zadné med’odoly) át ereszkedünk Tatranská Javorinába. Két éve jártuk be a Hátsó-rézaknák-völgyében vezető kék jelzést Javorinából. Habár nagyon szép útvonalról van szó, felső részén havasi rétekkel, az alsó részén pedig egy mészkőkanyonnal, mi a leereszkedést mégsem erre felé tettük meg, hanem a másik útvonalon, ahol még nem jártunk.

A másik variáció szerint a Kopa-hágóig ugyanazt az útvonalat tesszük meg, mint az első szerint, viszont innen az Elülső-kopa-hágón (Predné Kopské sedlo) át a Nagy-Fehér-tóhoz (Velké Biele pleso) ereszkedünk, majd egy végig hegyoldalban harántoló ösvényen a Gyopár menedékházhoz (Chata Plesnivec) kanyargunk, innen pedig a Hét-forrás-völgyén (Dolina Siedmich pramenov) át érkezünk Barlangligetre (Tatranská kotlina). Mi ezt a variációt választottuk augusztus 29-én.

Reggeli hangulatok a Strednica síközpontnál

Korán indultunk a szállásról Tatranská Kotlinára, eredeti nevén Barlangligetre, hogy elérjük a 6:26-ra odaérő Lysa Pol’ana irányába tartó buszt. A Čarda nevű buszmegállót néztük ki magunknak, ahol parkoló is van. Habár a parkoló fizetős, mivel korán mentünk, megúsztuk a parkolódíjat, délután sem volt cetli a kocsira ragasztva. Barlangliget település a Bélai-barlang (Belianska jaskyna) kiépítéséhez fűződően jött létre 1882-ben. A barlang napjainkban is látogatható, mi is jártunk benne, csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti a látványos cseppkőbarlangokat. A település pedig ma az úgynevezett ,,Tátravároshoz”, Vysoké Tatry településhez tartozik.

A Monk-völgy bejárata (Monková dolina)

A buszmegállóban nem mi voltunk az egyedüli várakozók, így picit megnyugodtunk, még akkor is, amikor 6:26 már elmúlt, de a busz még mindig nem jött. Szállásadónktól előző nap megtudtuk, hogy augusztus 29. a Szlovák Nemzeti Felkelés napja, így érdemes bevásárolni előre, mivel boltok nem lesznek nyitva. Így szerencsére felkészültünk arra is, hogy nem mi leszünk az egyetlen túrázók aznap a Bélai-Tátrában, vagyis az egyébként csendes, nyugodt részén a hegységnek nem a megszokott nyugalom várható. A busz is emiatt késett, mire a megállónkhoz ért, már csak épp annyi hely volt rajta, hogy összetömörülve mindenki elférjen. Mégis menetrend szerint érkeztünk meg a Strednica nevű síközponthoz Ždiar végében. (A buszmenetrendekről és jegyárakról a http://cp.sk oldalon lehet tájékozódni)

Itt a leszállást követően rögtön megálltunk fotózni, a hajnali napsugarak aranyszínű fényt vetítettek a Bélai-gerinc szikláira és az alpesi hangulatú rétre. A zöld jelzésen kezdtünk el lefelé ereszkedni a Monk-völgy (Monková dolina) irányába. Először kereszteztük a nem túlzottan tájba illő sífelvonókat, majd egy patak hűvös, párát árasztó partján ereszkedtünk tovább. A Monková dolina bejáratánál már méltóságteljesen toronylottak felénk a mészkőcsúcsok. Gyorsan meg is kezdtük az emelkedést a völgyben, a tiszta karsztvizű patak mentén. A patak vízhozama elmarad a többi tátrai patakétól, mivel ez egy medernyelős búvópatak.

Napjainkban a völgyön a Felső-turistaút (Tatranská Magistrála) piros jelzése vezet át. 1978 nyaráig a piros turistaút a Bélai-Tátra gerincén vezetett végig Tatranská Kotlináig, majd ekkor a természetvédelem gyakorlatilag a teljes hegyvonulatot lezáratta. Az oka az volt, hogy a megnövekedett turistaáradat a gazdag mészkedvelő növényzetet és az állatvilágot is veszélyeztette. A 90-es években azonban a Ždiar-tól a Kopa-hágóig vezető zöld jelzésű útvonalat újra megnyitották (de csak a nyári szezonban látogatható), ezt pedig a közelmúltban festették át pirosra, hogy ne a Nagy-Fehér-tónál érjen véget a Magisztrále, hanem településtől településig vezessen (Podbanské – Ždiar).

A meredekebb sziklás szakaszoknál feltorlódtak az emberek

A völgyben lévő fenyőerdő igazi őserdei hatást kölcsönöz a tájnak, ebben emelkedünk egyre meredekebben. Egy fahidas átkelőnél a patak már teljesen eltűnik, utána rövid láncos sziklaküszöb jön, ettől nem kell megijedni, a láncoknak inkább esős, jeges időszakban vehetjük hasznát. Az útvonalon egyébként végig padok, esőbeállók kísérnek minket, remekül ki van építve a turistaút. Egy árnyékos havasi mezőt keresztezve hatalmas kúp alakú sziklafallal nézünk szembe, igazi kárpáti hangulatot kölcsönözve a tájnak.

Sziklaformák vízeséssel és barlanggal

Innen kezdődik meg egyébként a túra legnehezebb része. A völgyben vezető út felét már idáig megtettük, mégis körülbelül csak 1200 méteres magasságban járunk, miközben a fölöttünk lévő hágó 1825 méterre van. Ami azt jelenti, hogy rendkívül meredek emelkedő jön. Gyakorlatilag végig a völgy folyásirány szerinti bal oldalán szerpentinezünk fölfelé eleinte ligetszerű lombhullató erdőben. Balra kis vízesés csörgedezik a sziklafalon, távolabb egy barlang szája tátong. A mészkőnek van egy olyan rossz tulajdonsága, hogy ellenben a gránittal igencsak csúszik, főleg ott, ahol turisták ezrei a cipőjükkel kikoptatták. Ez is megnehezíti az emelkedésünket. Miután a legmeredekebb, legcsúszósabb kaptatókat legyűrtük, már meglátjuk Ždiar házait, mögötte a Szepesi-Magura vonulatával, a távolban pedig a Dunajec-folyó párába vesző völgyét látjuk, még a Koronahegy is szépen kirajzolódik.

Egy csúszósabb mészkőtömbnél lánc is van

Távolban a párába bújt Dunajec-völgy, felette a Trzy Korony, a Pieninek Koronahegye

Visszapillantás a Monková dolinára

A növényzet feljebb érve egyre ritkul, ami egyrészt jó, mert egyre tágasabb lesz a kilátásunk, másrészt azonban mivel délelőtt van és ez egy jórészt kelet felé eső hegyoldal, így a hátunkba kapunk egy jó nagy adag napot.

Egyre jobban rálátunk a minket szegélyező mészkőszirtekre, jobbra a gyephavas rét felső végében egy „kis csúcsocskát” látunk, amely valójában a vonulat második legmagasabb pontja, a Sirató (Ždiarska Vidla). Fentről majd látni fogjuk, hogy nem is olyan apró csúcsról van szó.

Jobbra az apró csúcs valójában a 2142 méter magas Sirató alja

Amikor már csak párszáz méterre jártunk a hágótól, először egy, majd kettő, majd nagyon sok zergét pillantottunk meg. Habár nem számoltuk össze őket, akár százan is lehettek körülöttünk szétszóródva a legmerészebb helyeken. A tátrai zergeszámláláskor mindig kiderül, hogy a Bélai-havasok adnak otthont a legtöbb zergének a Tátrában. Ez a környék egyrészt azért kedvező a számukra, mert a dús növényzet minden bizonnyal elegendő tápanyagot biztosít nekik, másrészt pedig nem sokan zargatják őket idefent. Ami pedig szintén előnyös számukra, hogy vannak barlangok, ahol meg tudják húzni magukat. A gerincen alagútszerűen átfúródó Zergebarlang éppen onnan kapta a nevét, hogy rossz idő esetén az egész nyáj számára menedéket biztosít.

A Bélai-Tátra zergéi

Sokáig lehetett volna figyelni az állatokat, viszont egy kicsit sietnünk kellett, hogy a beígért délutáni rosszidő és viharok előtt leérjünk a nyílt terepről az erdőbe. Így felkapaszkodtunk a Siroké sedloba, azaz Széles-nyeregbe. A hágó a hegységet két részre osztja. A nyugati rész vadabb, meredekebb sziklaformákkal, a keleti pedig egy viszonylag enyhe lejtőkkel és emelkedőkkel tagolt gerincvonulat. Habár a gerinc jelenleg nem látogatható, remélhetőleg egyszer (szigorú korlátozások között persze) lehetőségünk nyílik majd, hogy felfedezhessük ezt a tájat is – sokakat egyébként sem riasztanak vissza a STOP feliratú táblák és a 66 eurós büntetés terhe, láttunk elég sok kóborló túrázót.

Az utolsó kaptató a hágó alatt

Az 1825 méteren fekvő, nevéhez hűen valóban széles és kellemes hágóból egyrészt az alattunk elterülő Monk-völgyre, másrészt pedig gyakorlatilag az egész Magas-Tátrára nyílik kilátás. Számomra az egyik legmeghatározóbb élmény egy magashegyi túra során, amikor kiérünk a nyílt gerincre, és felbukkan az addig még nem látott túloldal is. Itt ez a Magas-Tátra csipkézett vonulatainak monumentalitása miatt százszorosan érvényesült.

Kilátások a hágóból

A legpazarabb kilátás a legközelebb lévő Lomnici-csoport irányába nyílt, előtérben a Fehér-tavi-csúccsal (Jahnací Stít), a háttérben a Késmárki- és Lomnici-csúcsokkal (Lomnicky Stít). De a hegység távolabbi vonulatai is elképesztő látványt nyújtanak, sajnos itt csak kevés pontot sikerült beazonosítani.

Karnyújtásnyira a Magas-Tátra csúcsai

A másik lenyűgöző látvány maga a Bélai-Tátra gerincvonulata. Idefent már látjuk, hogy a közvetlenül felettünk magasodó Ždiarska vidla (2142 m) és a mögötte lévő Havran (2152 m, a vonulat legmagasabb pontja) nem is olyan kicsik, sőt, kifejezetten óriásinak tűnnek. Bizarr formájukkal pedig nagyon érdekes fotótémát nyújtanak.

A Sirató (Ždiarska Vidla) és mögötte a Havran

A túrát innen még mindig felfelé folytatjuk, a gerinc oldalában kanyarogva emelkedünk mészkőkibukkanások között a Felső-Kopa-hágóig  (Vysné Kopské sedlo). Ez tulajdonképpen egy szárnyvonulat a Bolond Gerő (Hlúpy, 2060 m) oldalán, 1930 méteres magasságban.

Úton a Felső-Kopa-hágó felé

A kilátás persze innen is páratlan. Egyik oldalunkon az Elülső-rézaknák-völgye (Predné Med’odoly), másik oldalon a Hátsó-rézaknák völgye (Zadné Med’odoly) húzódik. A két völgy, és a köztük emelkedő Kopa-hágó (Kopské Sedlo) választja el a Magas-Tátrát a Bélai-Tátrától. A Magas-Tátra főgerince éppen a Kopa-hágóban ér véget. A völgyek a nevüket a középkori rézércbányászat miatt kapták.

Kilátások a Felső-Kopa-hágóról (Vysné Kopské Sedlo)

A Bolond Gerő nevéhez pedig egy tréfás kis helyi legenda is fűződik, mely szerint aki felmegy a csúcsra, az „megbolondul”, tehát a hegy hajlamos a személyiségünket teljesen megváltoztatni. Sajnos ezt sem próbálhattuk ki, hiszen ez a csúcs is le van zárva napjainkban.

A Bolond Gerő (Hlúpy)

Mindenesetre lefelé ereszkedve az időjárás kezdett megbolondulni, egyre több lett a felhő a magasabb csúcsok körül, az eső is eleredt. Mire a csúszós, erodálódott ösvényen a havasi gyepen leértünk a Kopa-hágóba, szerencsére az eső elállt.

Úton a Kopa-hágó felé

A hágó (Kopské sedlo, 1750 m) a nevét a felette magasodó Bélai-dombról (Belianska Kopa 1835 m) kapta. A Tátra legkönnyebben járható magashegyi átjárója, így egy időben kereskedelmi (és csempész) útvonalként szolgált a Magyar Királyság és Lengyelország között. Két turista itt útbaigazítást kért, ők Javorina irányába szerettek volna lejutni a kék jelzésen, de valamiért nem volt kitáblázva.

Fehér-tavi-csúcs (Jahnací Stít)

Mészárszék (Jatky)

A Kopa-hágó és a Bélai-Tátra gerince. A csúcsok balról jobbra: Murán, Novy, Havran, Ždiarska vidla, Hlúpy

Egy kicsit előresétálva pedig az Elülső-Kopa-hágóhoz érkezünk (Predné Kopské sedlo, 1790 m). Idefentről már nagyon szépen látszik a Fehér-Tavi-katlan a Nagy-Fehér-tóval (Velké Biele Pleso), közvetlenül felettünk a Fehér-tavi-csúcs (Jahnací Stít) magasodik. Jövőre oda is jó lenne feljutni. Újra napsütésben haladtunk tovább a Fehér-tó felé, még mindig a piroson. A tó nevéhez híven fehéren tükrözte vissza az égboltot. A távolban előző napi túránk célpontja, a Nagy-Morgás (Vel’ká Svistovka) is felbukkant, valamint lejjebb a Wéber-csúcs (Maly Kezmarsky stít) 900 méter magas függőleges sziklafalát is megcsodálhattjuk.

Előttünk a Nagy-Morgás (Vel'ká Svistovka)

A Nagy-Fehér-tó (Velké Biele Pleso) és jobbra a Háromszög-tó (Trojrohé Pleso)

Ereszkedés a Bélai-domb (Belianska kopa) oldalában

A Fehér-tavi-csúcs (Jahnací Stít')

Nagy-Fehér-tó

Habár az ég elkezdett dörögni, a Nagy-Fehér-tónál már igen sok ember összegyűlt az esőbeállóban, így sajnos nem volt opció számunkra, hogy ott kivárjuk a vihart, elindultunk lefelé a zöld jelzésen a Gyopár ház (Chata Plesnivec) irányába. A 4,5 kilométer hosszú utat körülbelül 1 óra 20 perc alatt járhatjuk végig, a túra ezen részét azoknak is ajánlani tudom, akik nem szeretnének nehezebb túrát bevállalni. Enyhén emelkedő-lejtő útszakaszokon, erdőben és havasi réteken vezet az utunk. Elméletileg télen is járható, de inkább csak akkor ajánlom, ha nincs hó, ezt a részt nem nagyon tapossák le.

Az Elülső-rézaknák völgye (Predné med'odoly)

Sajnos ahogy kereszteztük az Elülső-rézaknák-völgyét és beértünk a fenyőerdőbe, láttuk, hogy néhány túrázó csuromvizesen jön felénk, ami nem sok jóval kecsegtetett. Mindenesetre visszafordulni már nem lett volna érdemes, így szépen belesétáltunk a viharba. Az ég egy picit messzebb dörgött, de a mellettünk lévő sziklakatlanok jól felerősítették a dörgés erejét. Útközben egy igen intenzív jégesőt is átéltünk itt, egy-egy helyen pedig az út közepén 30 centis víz folyt át. Egy jól védő fenyves rész alatt megálltunk várni egy pár percet, hátha enyhül az eső, mivel azonban ez nem következett be, ezért amint jött néhány túrázó, hozzájuk csapódtunk. Sajnos Kitti rossz helyre tette a telefont, így az elázott, tönkrement – megvolt a túra tanulsága. Szerencsére túlzottan nem szegte kedvünket a dolog, legalábbis annyira semmiképp, hogy a másnapi túrát emiatt kihagyjuk, elvégre a telefon nem kötelező kellék.

A vadregényes környezetben fekvő Gyopár menedékházhoz (Chata Plesnivec) már mi is totál elázva érkeztünk, szinte mindenünkről folyt a víz. Sajnos a nagyon szép tűzzománc kitűző, amit gyűjtünk elfogyott, így „sajnos” legközelebb is el kell jönnünk ide – talán télen is felkapaszkodunk majd. Nagyon jól esett viszont a gyógynövénytea-keverék, amit minden tátrai menedékházban kaphatunk.

A Gyopár menedékház (Chata Plesnivec)

A faház 1270 méteres magasságban,a Hétforrás-völgyének zárlatában található (Dolina Siedmich Pramenov). A házat a zöld és a sárga jelzésű turistautakon érhetjük el. A ház 1932-ben épült, évtizedekig a TANAP kutatóállomásaként szolgált. Ma étterem és szálláshely üzemel benne, amely nyáron minden nap nyitva van, azonban szezonon kívül csak hétvégén.

Miután ettünk-ittunk és megszáradtunk kicsit, leereszkedtünk a meredek úton a völgybe – meglepő módon ez kerékpárútként is funkcionál. Érdemes párszor visszapillantani a Skalné Vráta (Vaskapu) szikláinak ölelésében fekvő házra. A Hétforrás-völgye a nevét a völgyfőben eredő karsztforrásról (Sedem Pramenov) kapta. A forrás erecskéi mohakőlépcsőkön zúgnak alá. A völgy alsó részén sajnos elég sok elpusztult erdőmaradványon keltünk át, párszor hidakon keresztezve a zivatar után megduzzadt patakot, majd alul balra fordulva a kék majd a zöld jelzéseken ereszkedtünk le Tatranska Kotlinára.

Lefelé a sárga jelzésen a Hétforrás-völgyben

A túra távja 18 kilométer. Felfelé 1100 méter szintet kell másznunk, lefelé 1400 métert ereszkednünk. Térkép szerint 7 és fél óra alatt teljesíthető, de ez az időtartam tiszta menetidőben értendő,azaz megállás nélkül, így bőven lehet 9-10 órával számolni, ha nézelődni is szeretnénk.  Bár technikailag nem túl nehéz túra, azért mégsem tudom első tátrai túraként ezt javasolni.

A bejegyzés megírásához nagy hasznát vettem a http://magas-tatra.info weboldalnak.

A túra útvonala térképen az alábbi linken érhető el: